Alapige: Zsid 6,18-20

“Hogy két változhatatlan tény által, melyekre nézve lehetetlen, hogy az Isten hazudjon, erős vigasztalásunk legyen, mint akik odamenekültünk, hogy megragadjuk az előttünk levő reménységet, amely lelkünknek mintegy bátorságos és erős horgonya, és beljebb hatol a kárpitnál, ahova útnyitóul bement érettünk Jézus, aki örökkévaló főpap lett Melkisédek rendje szerint.”

Imádkozzunk!

Istenünk, olyan sok keserűségünk van nekünk az utak miatt. Olyan sokfelé elindultunk már és megbántuk: miért is tettük meg az első lépést? Olyan sokszor alig tudtunk megfordulni.

Eléd hozzuk ma este zsákutcáinkat, a csalódásainkat, a karambolainkat. Minden kárt, amit mi okoztunk, és azokat a sérüléseket, amiket mások okoztak nekünk. Megvalljuk, sokszor magunk sem tudjuk, hova vezet az az út, amin járunk. Köszönjük, hogy világos útmutatást adsz nekünk. Köszönjük, Jézus Krisztus, hogy te magad vagy az az út, amin célba érünk, amin járva értelmes életet élhetünk, aminek egyedül lesz jó vége.

Mutasd nekünk ennek a hétnek az estéin ezt az utat, és kérünk, indíts minket Lelkeddel, hogy rálépjünk és járjunk rajta. Őrizz meg attól, hogy csak halljunk róla. Őrizz meg attól, hogy csupán vágyakozzunk. Segíts el oda, hogy mozgásba jöjjön az életünk végre a biztosan helyes cél felé. Hogy a testben hátralevő időt úgy tudjuk már eltölteni, mint akik a helyünkre kerültünk, tudjuk, hogy a helyünkön vagyunk, és helyes dolgokat cselekszünk. Hogy tudjuk azt is, hova érkezünk meg.

Áldunk, hogy mindezt megtudhatjuk. Taníts minket, és hozd mozgásba az életünket, hogy az egyre teljesebb élet felé haladjunk. Szólj hozzánk ma este is, és segíts, hogy ma, ha a te szavadat halljuk, meg ne keményítsük a szívünket.

Ámen.

Igehirdetés

Ha Isten segít minket, mától kezdve egy héten át minden este hallgathatjuk itt Isten igéjét evangélizációs estéken. Vendég igehirdető testvérünk az utakról fog beszélni. A Bibliában az út legtöbbször az életmó-dot, életvitelt jelenti. Egyáltalán nem mind-egy, hogy valakinek hogyan telik el az éle-te. Milyen irányba halad, s halad-e. Van-e benne egészséges növekedés, fejlődés, gyarapodás. Nem mindegy, mi történik vele út-közben, és végképp nem mindegy az, hogy a végén hova érkezik meg.

Nos, ehhez szeretnék ma este egy kis előzetest adni. Szeretnék szólni arról az útról, amit Isten egyszer lezárt az ember előtt, amit aztán később valaki mégis megnyitott, és szeretnék szólni arról is, hová vezet ez az út. A Bibliának a legelején van erről szó, aztán a bibliai kijelentésnek a csúcsán olvasunk erről, és a Bibliának a legvégéről is olvasok majd néhány verset.

Mit olvasunk a Biblia legelején, arról az útról, amit Isten egyszer lezárt az ember előtt? Az 1Móz 3,24 verse így hangzik: “És kiűzte Isten az embert, és odahelyezte az Éden kertjének keleti oldala felől a kerúbo-kat és a villogó pallos lángját, hogy őrizzék az élet fájának útját.”

Isten tehát lezárta az élet fájához vezető utat az ellene fellázadt ember előtt, és ezzel véget ért az emberiség történetének a legboldogabb korszaka. Véget ért az az időszak, amit ezzel a három b-betűs szóval jel-lemezhetünk a legjobban: bőség, békesség és biztonság volt benne. Bárcsak ma is lenne az életünkben!

Abban az időben ismeretlen volt az, hogy valami hiányzik. Mindenkinek minde-ne megvolt, amire szüksége volt. Tökéletes harmóniában élt az ember Istennel, egymás-sal, a környezetével, és önmagával is. Ismer-te Istent, és elismerte Őt Istennek, Teremtőjének, és ezért bízott benne, ezért teljes békessége volt. Ismeretlen volt a félelem, teljesen elképzelhetetlen volt, és senkinek eszébe sem jutott, nem is tudta, mi az. Kitől és miért kellene félni? Gondoljuk el, ha ma így élhetnénk! Ebből következően teljes biztonságban élt az ember. Mindenki mindenkiben bízott.

Ezt a bőséget, békességet és biztonságot sikerült megrontania a kísértőnek azzal, hogy szembefordította az embert Istenével, és nem mondta meg neki előre, hogy mi következik ebből. Ebből egyenesen következett, hogy szembekerült a másik emberrel is, szembekerül az őt körülvevő és táplálni hivatott természettel, sőt félelmes és ördögi módon szembekerül sokszor s meghasonlik gyakran önmagával is.

Amikor az ember fellázadt Isten ellen, akkor mindazt elveszítette, ami addig a bőséget, a békességet és a biztonságot jelentette számára. Nem Isten külön büntetése volt ez, ez egyszerűen törvény volt, amire Isten előre figyelmeztette az embert. Ha nem bízik benne, ha ennek jeleként eszik arról a bizonyos fáról, akkor bizonnyal meghal. Ezt előre tudhatta. Ez ugyanolyan törvény, mintha valaki kilép a hatodik eme-leten az ablakon: egészen bizonyos, hogy lefelé fog esni, és nagy valószínűséggel összetöri magát. Ez nem valakinek a külön büntetése, ez törvény, ami érvényesül.

Ugyanilyen törvényként beszél a Biblia a bűnről is. A bűn, amikor bizalmatlanok vagyunk Istennel szemben, és nem azt tesszük, amit Ő mondott, nem bízunk abban, hogy az jó nekünk, amit Ő mondott.

Nos, ez a törvény érvényesült, és ennek a következménye lett az, hogy az embernek el kellett hagynia addigi lakóhelyét, s rázúdult egy sor nyomorúság, amit addig nem is ismert. Ha ezt az egész fejezetet elolvastam volna, akkor láthatnánk, hogy azonnal megjelenik a félelem. Az ember bújik Isten elől, és maga sem tudja, miért. Megjelenik a feszültség mindenféle vonatkozásban: Isten és ember között, ember és ember között, az ember és a természet között. Megjelennek a gyomok. A munka, ami addig öröm volt, most verejtékes munkává válik. A házasság, ami addig a teljes harmóniát jelentette mindkét félnek, a felelősség áthárítása miatt viszálykodássá válik: nem én voltam az oka, ő kezdte. Egymásra hárítják a felelősséget azóta is sokféleképpen. Megjelenik a fájdalom, a betegség, a nélkülözés, és megjelenik a halál. A biológiai halál is, mert nem élhet örökké az ember, és a lelki halál is, ami azt jelenti, hogy leszakadt az élet forrásáról, megszakadt a kapcsolata Istennel. Ennek jeleként el kell hagynia addigi lakóhelyét.

Isten lezárja azt az utat, amin addig szabadon közlekedett az ember az ő terem-tő Istenéhez, és el kell indulnia az úttalanságba. Ott egyszer csak megszűnik az út, vége. S most merre menjünk tovább? Men-ni kell valamerre, mert a napjaink hajtanak. A szükség hajt, az üres gyomor hajt. Merre menjünk, mit csináljunk? Ez a nagy kérdése azóta az embernek. Úttalan sivatagba került. Állandó dilemmája, hogy mi-lyen irányt kövessen?

Azt olvastuk: Isten odahelyezte a kerú-bot. A Biblia szerint a kerúbok mennyei lé-nyek, Isten trónjának az őrzői, akiknek az a feladatuk, hogy az Isten szent jelenlétét körülvegyék. Isten szent jelenléte jelentette addig az embernek az életet, mindent, s most ezt veszítette el. Az életet veszítette el, és a kerúb kezében ott a lángoló kard, ami azt mutatja: elháríthatatlan akadályt tett Isten oda. Menni akart az ember Istentől elfelé, — tessék, mehet, szabad az út, csak éppen út nincs, s nem tudja, min járjon.

Pontosan úgy, ahogy Dante csodálatos és közismert művében olvassuk:

Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz utat nem lelém.
Óh szörnyű elbeszélni, mi van ottan,
s milyen e sűrű, kusza, vad vadon.
Már rágondolva reszketek legottan.

Babits Mihály gyönyörű fordítása még inkább kihozza és érezteti, hogy amikor valaki az igaz utat nem leli, és egy kusza vad vadonban találja magát, viszont mennie kell valamerre, és fogalma sincs merre, ezt az életérzést nem lehet összehasonlítani semmi mással. Tulajdonképpen ezt követően csak bajok jöhetnek. Mert akármerre indul, nem az úton van, s főleg nem azon az úton, amelyik célba is vinné őt.

Eszembe jutott készülés közben az, amit szintén a napokban olvastunk az Ószövetségből, József történetéből. Józsefet elküldi édesapja, Jákób, hogy keresse meg a testvéreit, akik legeltetik a nyájat, és hozzon hírt róluk. Megmondja, hol vannak, melyik vidéken. Keresi őket, ott bolyong napok óta a pusztában, és nem találja. Egy élő lélekkel sem találkozik, ugyanakkor ki van szolgáltatva bármikor a vadállatok támadásának. Végre jön egy ember. Azt megkérdezi. Azt mondja: Ó, már rég nincsenek itt, egészen másutt vannak, menjél el oda. Összeszedi az erejét, elmegy oda, ott is keresi őket. Testvéreket keres, és amikor meglátják a testvérei, egyik ötlet a másikat követi: hogyan pusztítsák el. Végre a pusz-tában megtalálja őket, és testvérek helyett ellenségeket talál, akik aztán el is akarják őt pusztítani.

Ezzel az érzéssel küszködünk mindnyá-jan. Bolyong az ember, vágyik testvérekre. Vágyik a régi családjára, legfőképpen a mennyei Atyára, arra a fészekre, amiben olyan jó volt otthon, ahol otthon volt, ahon-nan eljött, mert maga ura akart lenni, — engedett ennek a hazugságnak, és most aztán a maga ura lehetne, csak éppen azt tapasztalja, hogy ki van szolgáltatva mindennek. Pici, láthatatlan vírusoktól és baktériumoktól kezdve a természet elemi erőiig, a saját magában tomboló indulatoktól mások gyűlölködő indulataiig. Mindennek ki van szolgáltatva. Itt aztán híre-hamva sincs a biztonságnak, békességnek és bőségnek. Itt, kérem, félelem van, amit sokszor éberségnek nevezünk, és abba pusztul bele az ember. Itt nélkülözés van. Örüljünk, ha a min-dennapi betevőt, vagy annak egy részét va-lahogy megszerezzük, esetleg úgy is, hogy kicsavarjuk a másik kezéből.

Úttalanná vált az ember, mióta otthagy-ta teremtő Istenét. Igyekszünk pótolni azt, amit elveszítettünk. Rengeteg pótszerünk van, sok pótcselekvéssel fárasztjuk magunkat. Vannak istenpótlékaink, de mindenki tudja: az nem az igazi. Azt a helyet, ami üres maradt Isten nélkül, semmi nem tölti ki. Hiába próbálkozunk, a kerúb ott áll az úton, kezében a tüzes kard, s nem lehet sem megkerülni, sem bekéredzkedni. Meg van írva: ez a romlott természet, test és vér nem örökölheti az Isten országát. Az Isten ellen fellázadt ember nem találkozhat újra a szent Istennel. Az élet fáját nem lehet megköze-líteni. Legfeljebb felrajzolgathatjuk ide-oda népművészeti motívumként, de nem találunk vissza hozzá. Ez az első jelenet.

A második jelenet, amire szeretném a testvérek figyelmét irányítani, nagypénteken történt. Már felállították a három keresztet. A halálraítéltek utolsó perceiket élik. A középső éppen imádkozik. Azt mondja: Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Aztán csend van. Egyszer csak utolsó erejével hangosan kimond egy szót: elvégeztetett. Abban a pillanatban, déli tizenkét órakor, teljes sötétség borul a földre, földrengés keletkezik. Többen a halottak közül feltámadnak, s az élők legnagyobb csodálkozására bemennek a városba, Jeruzsálembe, és — ilyet még senki nem látott — a templom kárpitja a tetejétől az aljáig kettéhasad.

A jeruzsálemi templomnak három része volt: a legtágasabb rész, ahol a nép gyülekezhetett; a szentély, ahol az oltárok egy része állt; és a legbelső, egy kocka alakú helyiség, a szentek szentje. Ebben volt a szent láda, a szövetségláda, ami Istennek a jelképes trónja volt a zsidók hite szerint. Ezt a szentek szentjét egy hatalmas méretű vastag függöny választotta el a többi részektől. (Tíz méter magas, nyolc centiméter vastag, súlyos kárpit).

Ehhez a függönyhöz nem volt szabad hozzáérni. E mögé a függöny mögé évente egyszer csak a főpap mehetett be, mégpedig áldozati állat vérével a kezében, hogy bocsánatért esedezzék Isten előtt a nép bűneire. Annyira komolyan vették az emberek, hogy ott az Isten jelenlétébe lép a főpap, hogy a sarujára egy spárgát kötöttek: vajon nem semmisül-e meg, nem tűnik-e el ott a szent Isten jelenlétében.

Nos, ez a függöny, amikor Jézus kimondta: elvégeztetett, emberi kéz érintése nélkül kettéhasadt. Mi lehetett ennek a jelentése? Az, hogy megnyílt az út. Az, hogy Istent Jézus Krisztus az ő élete feláldozásával megengesztelte. Az, hogy Jézus jelenlétére és szavára félreállt a kerúb az élet fájához vezető útból, letette a tüzes kardot, és a bűnös ember is odamehet újra a szent Istenhez — Jézussal együtt, Őreá való tekintettel.

Ezt a kozmikus jelentőségű eseményt fogalmazza meg a Zsidókhoz írt levél abban a mondatban, amit az elején olvastam: “…beljebb hatol a kárpitnál, ahova útnyitóul bement érettünk Jézus…”

Sőt, ami talán még nagyobb csoda: a szükség, a félelem és a gyűlölet világában megjelenhessék valami a bőség, a békesség és a biztonság világából. Hogy ezen a földön, ami egyre inkább pokollá válik, újra megjelenjék a menny. Ezért jött Jézus. Ezért zengi szép karácsonyi énekünk az utolsó versszakában, miután mindent elmond, amit karácsonyról tudnunk kell:

Ma Paradicsom kapuját
Ismét megnyitotta.
Kerúb nem állja ajtaját,
ezért minden áldja.

Ez nagypénteken lett valóság. Jézus tanításával még nem valósult meg, hogy az út szabaddá vált. Még Jézus szenvedésével sem. Csak Jézus halálával. Nekünk a mi Atyánkhoz csak Jézus haláláért, Jézus testén keresztül van visszamenetelünk. De Jézusra való tekintettel van visszamenetele bárkinek. Még annak a mellette meghalt rablógyilkosnak, az egyik latornak is. Azt mondta neki: még ma velem leszel a Paradicsomban.

A kerúb félreállt az útból, és a legnyomorultabb bűnös is visszatalálhat az Atyához, ha hisz Jézusban. Jézusban hinni azt jelenti: felsorakozunk mögéje, és tisztában vagyunk azzal, hogy egyedül Őreá való tekintettel juthatunk be oda. Nem úgy, hogy beügyeskedjük magunkat, beszökünk, becsúszunk, hanem: bemegyünk. Ő mutat be minket az Atyának. Ő készített helyet ott nekünk, s Őreá való tekintettel nyílik az ajtó. Ezt jelenti Jézusban hinni. Aki ezt hiszi, aki odaszegődik az Ő nyomába és vele akarja járni ennek a földi életnek néha nagyon nehéz útját, az újra és újra megbizonyosodik arról, hogy a helyére került, jó úton jár, hogy ez az út az életre vezet, hogy így lehet elképesztő nyomorúságok között is értelmesen élni, hogy érdemes élni még betegen is, még nyomorékon is, még nélkülözések közepette is, és az ilyen emberek mindenféle állapotban képesek bol-dogok lenni.

Azt az űrt, ami az Istentől való elszakadás után maradt az életükben, most kitölti az élő Isten. Amit semmi mással nem lehetett kitölteni, az most nem űr többé. Belépett az életükbe Krisztus, ők pedig Őt követik az úton. Erre hív minket a mi Urunk. Arra hív, hogy aki még úttalan utakon jár, keresgéli az útját, ezt is megbánja, azt is megbánja, hogy belekapott, hogy elindult, s nincs békessége és bizonyossága, az eljusson erre. Aki pedig már elindult ezen, az ne álldogáljon és nézelődjék, hanem biztos lépésekkel haladjon előre, és legyen olyan vonzó az élete, hogy másokat is oda tud vonzani Jézushoz.

Mert — van egy harmadik jelenet, amire szeretném a testvérek tekintetét irányítani. Ez a mennyben történik. Azt olvassuk a Jelenések könyvében, hogy János látomásban ott van a mindenható Isten trónusa előtt. Csodálkozva látja, hogy nagy tömeg közeledik, mindenféle ember, egy közös van bennük, hogy ragyogó fehér ruhájuk van. Öregek, fiatalok, férfiak, nők, mindenféle nemzetből valók, és jönnek nagyon boldogan. A mennyei vének közül egy meg-kérdezi Jánost: tudod-e, kik ezek? Honnan tudnám? Nem tudom.

S akkor hangzik el ez a csodálatos információ. “Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében. Ezért vannak az Isten királyi széke előtt és szolgálnak neki éjjel és nappal az ő templomában; és aki a királyi székben ül, kiterjeszti sátorát felettük. Nem éheznek többé, sem nem szomjaznak többé; sem a nap nem tűz rájuk, sem semmi hőség, mert a Bárány, aki a királyi szék közepette van, legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket; és eltöröl Isten az ő szemükről minden könnyet.” (Jel 7,14-17)

Vagyis: helyreáll az eredeti. Istennel egészen közvetlen közösségre jutnak, és ezt soha többé semmi meg nem szakíthatja, és meg nem ronthatja. Ide Jézussal együtt, és Jézusra való tekintettel jutottak be. A Bárány, aki szintén ott van, Ő hívogatja és bátorítja őket. Ő mutatta nekik eredetileg is az utat. Ő adott biztatást, hogy merjenek rálépni. Ő járt előttük földi életük sokféle nyomorúsága között is, és Ő vitte egészen a célig őket.

Ezekről az igazságokról a világban nem-igen szoktak beszélni. Nem beszélnek arról, hogy Isten valóban lezárta az ellene fel-lázadt egész emberiség elől az élethez vezető utat. Ritkán hallhatunk arról, hogy Jézus Krisztus valóban megnyitotta ezt az utat, amit az Isten igazsága lezárt. Kevéssé szoktunk gondolni arra, hogy még mi is bejuthatunk oda a mennyei dicsőségbe, de csak akkor, ha már itt elkezdődik a Krisztus-követés az életünkben, mert csak ez az út érkezik meg oda.

Azt mondja egy helyen Jézus: “Aki nekem szolgál, engem kövessen, és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is, és aki nekem szolgál, megbecsüli azt az Atya.” Engem kövessen, mert csak akkor éli át az én jelenlétemet már itt is, és csak akkor érkezik meg oda, ahol a Krisztus dicsősége várja mindazokat, akik Őbenne hisznek. (Jn 12,26)

Nem mindenki érkezik meg oda, csak akik itt rálépnek erre az útra. Ezért örültem annak, amikor hallottam, hogy az útról, az utakról lesz szó a következő hét estéin. Ha valami döntő a számunkra, akkor ez az: milyen úton járunk, hova fogunk megérkezni, hogy már itt, a mi Megváltó Urunkkal együtt járhatunk-e, aki pontosan ismeri ennek az útnak minden nehézségét, aki megkísértetett mindenben hozzánk hasonlóan, aki tökéletesen meg tud érteni minket, de aki győzelemre tud segíteni a kísértéseink között is. Akivel közösségben élve elmondhatjuk: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Akivel együtt járva tapasztalhatjuk, hogy amit mondott: igaz. “Az én békességemet adom nektek. Nem úgy adom, mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen.” (Jn 14,27)

Jézus olyan békességet ad nekünk már itt, amit ez a világ nem tud adni, de nem tud elvenni sem, és ami csak kiteljesedik majd, ha megérkezünk hozzá.

Két egészen gyakorlati kérést, javaslatot szeretnék mondani.

Az egyik így hangzik: Lépj be a kárpit mögé! Ha egyszer Jézus halálára kettéhasadt a kárpit, ha nem választ el minket semmi már Istentől, akkor éljünk ezzel a lehetőséggel. Nem nekünk kell megpróbálni lökdösni a kerúbot, még a közelébe sem mehet a bűnös ember. Nem nekünk kell megpróbálnunk valami kerülő utat kitalálni, hátha a háta mögé kerülhetünk, mert biztos, hogy nem kerülhetünk. Nyitva van az út. Nem kell ügyeskedni, nem kell erőlködni. Nem kell magunkban vagy bármi másban bízni. Abban kell bízni: igazat mon-dott a mi Urunk. Kettéhasadt a kárpit. Oda-léphet a bűnös a mindenható Istenhez Jézusra hivatkozva, vele együtt. Vagyis elkez-dődhet az új szakasz az életünkben, ahol ténylegesen a mi Urunk Jézus Krisztussal járunk. Lehet, hogy a körülményeink a régiek maradnak, de bennünk olyan nagy vál-tozás jön létre, hogy adott körülmények kö-zött is egészen más életérzésünk, kedélyünk, reménységünk, egészen más életünk lesz.

Lépj be bátran a kárpit mögé, akár ma este! Egy percre majd csendben maradunk. Itt elmondhatja bárki Jézusnak: Uram, én eddig nélküled jártam. Nem akarok tovább így menni. Köszönöm, hogy visszaléphetek Isten közelébe. Nem tudom, milyen veled közösségben járni, de biztos, hogy jobb lesz, mint ami eddig volt. — Ennyi elég, és kezdődjék el az új szakasz.

A másik kérésem: Maradj meg ezen az úton! A kísértő mindent megtesz majd azért, hogy leállítson minket: Ráléptél. Mit akarsz még? Minden megvan. — De nincs meg minden, mert csak elindult az ember egy új cél felé. Vagy elkeseríti: nem neked való ez. Megpróbál letéríteni, mindenféle szirénhangok jönnek jobbról-balról, hogy megtévesszen minket. Maradj meg azon az úton! Van nekünk biztos iránytűnk, amit ha az ember megnéz, mindig be tudja tájolni magát. Ha eltért a helyes és biztos iránytól, visszatalálhat. Ez az iránytű Isten igéje, a Biblia.

A későbbiekben praktikus segítséget ad ahhoz, hogyan kell az iránytűt használni. Ha valóban rálépek, és végig akarok járni ezen, akkor Ő minden segítséget megad eh-hez, csak figyelni kell Őreá. Figyelni kell arra a Jézusra, aki előttünk jár, s figyelni kell az Ő igéjére. S minél inkább figyel az ember, annál jobban kifinomodnak az érzékei, hogy értse is, hogy mennyiben segítség ez, és adott esetben mit üzen neki Isten ezen keresztül. Minél szívesebben és könnyebben engedelmeskedik ennek, annál biz-tosabb léptekkel tud járni és megmaradni ezen.

Az út: az életmód, az életvitel a Biblia nyelvén. Isten nekünk azok után is, hogy fellázadtunk ellene, életet, boldog életet kínál. Ha valamit ma nélkülözünk, az éppen a bőség, a békesség és a biztonság. Isten nekünk ebben a világban újra kínálja mindezt. Közben vár bennünket az elkészített helyünk a mennyei dicsőségben.

Isten bátorítson mindannyiunkat, hogy tényleg mozduljunk ebbe az irányba!

Imádkozzunk!

Úr Jézus, köszönjük, hogy soha nem küldesz minket, hanem mindig hívsz. Köszön-jük, hogy nem csupán jó tanácsokat adsz: menjünk, aztán majd valahogy megtaláljuk, ha-nem azt mondod kedvesen: kövess engem! Köszönjük, hogy végigjártad a szenvedések út-ját is miattunk, helyettünk és érettünk.

Köszönjük, hogy végigkísérsz minket a halál árnyékának a völgyén is. Olyan jó veled járni! Veled minden nyomorúságnak más a súlya. Mellett bizonyosak lehetünk abban, hogy jó felé haladunk. Köszönjük, hogy helyet készítettél a mennyei dicsőségben is nekünk. Köszönjük, hogy egyedül neked volt hatalmad az útból félreállítani a kerúbot. Köszönjük, hogy neked adatott minden hatalom mennyen és földön.

Szeretnénk egészen reád bízni magunkat. Segíts változni és változtatni mindazon, amire most rámutattál. Taníts meg másként gondolkozni, értékelni a dolgokat, beosztani a napunkat, hetünket. Te legyél a középpontban, te legyél a mi kalauzunk, útmutatónk. Nem akarunk neked tanácsokat adni, hanem meg akarunk tanulni bízni és engedelmeskedni.

Adj erőt ehhez nekünk, és segíts most ebben a csendben őszintén beszélni hozzád!