AZ ÚRVACSORA ÉRTELME
Lekció: 1Kor 10,1521
Alapige: Mt 26,2629
“Miközben ettek, vette Jézus a kenyeret, hálát adott, és megtörte, a tanítványoknak adta, és ezt mondta: “Vegyétek, egyétek, ez az én testem!” Azután vette a poharat és hálát adott, nekik adta, és ezt mondta: “Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. De mondom nektek: nem iszom mostantól fogva a szőlőtőnek ebből a terméséből ama napig, amelyen majd újat iszom veletek Atyám országában.”
Imádkozzunk!
Kegyelmes Istenünk, köszönjük, hogy az elmúlt héten is gondviselő jó Atyánk voltál. Mindjárt hozzátesszük, Atyánk, azt is, hogy semmi jót nem érdemeltünk, amit adtál. Megvalljuk, hogy valóban így van, ahogy most énekeltük: nincs nekünk semmi érdemünk, és nem maradt bennünk semmi ártatlanság. Megvalljuk bűnbánattal, hogy az egész gondolkozásunkat, magatartásunkat, belső világunkat áthatja az ellened való lázadás, parancsaid elleni tiltakozás, a magunk önzése és gőgje. Isten, légy irgalmas nekünk, bűnösöknek!
Szeretnénk itt a megterített asztalnál most különösen is megköszönni neked azt, hogy noha nekünk sok bűnünk van, neked még sokkal több kegyelmed van. Dicsőítünk, Atyánk, mert gazdag vagy a kegyelemben és bővölködsz a megbocsátásban.
Köszönjük, hogy jöhettünk hozzád olyan sokszor magunkat megalázva, bűneinket megvallva, és ha félve, sokszor kételkedve is, de mégis bizonyosra vehettük, hogy megbocsátottad a bűneinket. Légy áldott érte!
Áldunk téged ma különösen is Jézus Krisztus keresztjéért. Magasztalunk téged, megváltó Krisztusunk, vérednek bűntörlő erejéért és szabadító hatalmáért. Köszönjük, hogy sokszor megkapaszkodhattunk már ígéretedben, hogy a te kereszten kihullott véred megtisztít minket minden bűntől.
Engedd ezt ma újra átélnünk és az eddiginél sokkal jobban hinnünk. Kérünk, legyen a te hozzánk hajló kegyelmed jele most, hogy szólsz hozzánk. Kérünk, hogy legyen ebben az elhangzó beszédben valami, amit egészen személyesen mondasz nekünk. Kérünk, hogy ne maradjon ez elszálló emberi beszéd, hanem tedd azt megelevenítő igévé. Veled hadd legyen itt találkozásunk, kegyelmes Istenünk. Tekint s a te egyszülött Fiadra és áldj meg minket. Tekint s az ő áldozatára és az ő érdemére, és könyörülj meg rajtunk. Ajándékozz meg mindnyájunkat azzal, amire most a legnagyobb szükségünk van.
Szólj, Urunk, mert hallják a te szolgáid!
Ámen.
Igehirdetés
Az elmúlt hetekben többen tettek fel kérdéseket az úrvacsorával kapcsolatban. Mi annak a jelentősége és a haszna? Miért szükséges úrvacsoráznunk és szükséges-e egyáltalán? Ki úrvacsorázhat? Mikor kell, hányszor, milyen gyakran? Hogyan lehet helyesen? Mit jelent ez az ijesztő szó: aki méltatlanul eszi a kenyeret és issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen?
Isten Szentlelkét segítségül kérve szeretnék ma gyakorlati módon választ találni az igéből ezekre az egészen gyakorlati kérdésekre. Ahhoz azonban, hogy egészen gyakorlati válaszokat találjunk, mégis csak értenünk kell, hogy mi az úri szent vacsorának a Jézustól ren-delt célja, mert ebből világos lesz az is, mi a haszna. Ha ezt értjük, akkor juthatunk el a gya-korlati válaszokig.
Két részre szeretném osztani az igehirdetést: először nézzük meg, hogy mi az úrvacsora jelentősége, Jézus által megjelölt célja, hasz-na, és utána az előbb felsorolt kérdésekre szin-te maguktól megtaláljuk a választ.
I.
Mi tehát az úrvacsorának a jelentősége, a célja, a haszna?
Az Újszövetségben az úri szent vacsorának négy, egymástól megkülönböztethető, de mégis egymással tökéletes összhangban levő és egymást kiegészítő szemlélete van.
a) Az első szemlélet a nagypénteki. Jézus Krisztus nagypéntek előestéjén, vagyis kereszt-halála előtti este együtt vacsorázott tizenkét tanítványával.
Amikor a vacsora végére érkeztek, különös ünnepélyességgel felállt, vette a kenyeret, tört belőle mindegyiküknek (el tudom képzelni, hogy azok fogták a kezükben, és nem tudták, mit kell csinálni, mert ez nem tartozott a szokásos páskaliturgiához), és azt mondta: “Vegyétek és egyétek meg, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik.” Ezt nem értették. Utána jött egy parancs: “Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Ugyanígy vette a kehelyben levő bort is, ami a páskavacsorának fontos kel-léke volt, s azt mondta: “Igyatok ebből mind-nyájan, mert ez az én vérem, az újszövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnöknek bocsánatára.” Ezt sem értették, de ehhez is jött a parancs: “Ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.”
És azóta, akik Jézusban hiszünk, időnként ezt cselekesszük. Pontosan úgy, ahogyan Ő mondta, egy falat kenyeret meg egy korty bort magunkhoz veszünk, és közben úgy, ahogy Pál apostol írja az úrvacsora szereztetésében, az Úrnak halálát hirdetjük, vagyis emlékeztetjük magunkat és egymást arra, hogy mi tör-tént nagypénteken a Golgotán. Hogy a mi Urunknak a halála a mi életünknek az ára. Hogy Jézus kereszthalála tette lehetővé, hogy visszataláljunk Istenhez, hogy legyen megoldá-sa a bűnkérdésnek, hogy ne kelljen rossz lelkiismerettel végigélnünk az életet, hogy lehetségessé váljék, hogy bármilyen bűnére bocsánatot kapjon az ember a kegyelmes Istentől. Hogy Isten egyáltalán kegyelmes Istenünk legyen, és nem igazságosan ítélő bíránk.
Amikor Jézus ezt a vacsorát követően más-nap délben a kereszten meghalt, és azt mondta: elvégeztetett, akkor a Biblia tanítása szerint a mi halálos ítéletünk és egyben a mi felmentésünk végeztetett el. Ő ott akkor a mi bűneink miatt, mihelyettünk, miértünk adta oda az Ő bűntelen, tiszta életét, és aki ezt hiszi, azt Isten felmenti a jogerős halálos ítélet alól. Hinni azt jelenti: komolyan veszem, hogy az én halálos ítéletemet hajtotta végre Isten az ártatlan Jézuson, és ezt az ítéletet még egyszer már nem hajtja végre rajtam. Tehát nem bűneim szerint cselekszik velem, és nem úgy fizet, ahogy meg-érdemelném, mert Jézus fizette ki az én adósságomat .
Aki ezt átéli, és a szíve mélyéig megrendül ennek a ténynek a hallatán, sőt, aki tud élni ebből a kegyelemből, hogy Istenhez jöhetek és noha Ő ott akkor a Golgotán már minden bű-nömet megbocsátotta, de újra és újra jelentkeznem kell nála azért a bocsánat-adagért, ami-re éppen most van szükségem, az tud kegyelemből élni. Annak a szívében állandó örömöt és egyre fokozódó hálaadást hoz létre ez a tény, amit a Biblia így közöl: Jézus meghalt a mi bű-neinkért. De amikor ez személyessé válik és egzisztenciálisan átéli valaki, akkor a szívében nagy öröm és nagy hála születik meg.
Ezért van az, hogy a hívők számára soha nem halványodik el a keresztnek, Jézus Krisz-tus áldozati halálának a jelentősége. Ezért van, hogy nem unják meg a hívők, hogy akár naponta megköszönjék Jézusnak, amit érettünk a kereszten tett.
Nos, amikor újra és újra úrvacsorázunk, és a kenyeret megtörjük, akkor az erre emlékeztet minket: ahogyan itt a kenyeret Jézus parancsa szerint megtörjük, ugyanígy törték össze az Úr Jézus testét. Ahogy itt a bort kiöntjük, vagy egy kortyot abból a szánkba öntünk, ugyanígy folyt ki az Ő vére a kereszten miattunk, mert mi voltunk az oka; helyettünk, és ezért nekünk ezt már nem kell elszenvednünk; érettünk, mert Isten minket ezért minősít igazaknak.
Aki ezt hiszi, az bizonyos lehet abban, hogy ahogy azt a kenyeret a kezébe vette, olyan va-lóságosan bocsánatot kapott. Ahogy azt a kenyeret a szájába tette, megrágja és lenyeli, és az eggyé válik vele, olyan valóságosan eggyé válik a hívő Krisztussal. Vagyis hit által él ben-nünk a Krisztus. Méltán énekelhetjük az úrvacsorát záró énekünket: E gyarló testben Jézus él már, nem mi, Hű szerelmétől nem szakaszt el semmi.
Nem a kenyérrel jön be Jézus a hívőbe, hanem amikor a kenyeret meg a bort magához veszi, az csak megerősíti ezt a hitét, hogy ezt Jézus lehetővé tette. Ő minket elfogad, tisztára mos, és kész a hit által egyesülni velünk. Mert amilyen valóságosan veszi a szent jegyeket az ember, olyan valóság ez a lelki esemény. Ez úrvacsora nélkül is valóság. Nem az úrvacsora teszi ezt lehetővé vagy valósággá. De szüksége van a kételkedő hitünknek arra, hogy erősítést kapjon, és az, hogy láthatom, megfoghatom, lenyelhetem, ez adott esetben erősíti az ember hitét, hogy ilyen komolyan vehetem mindazt, amit egyébként elolvashatok az evangéliumból, és elég lenne olvasnom vagy hallanom. Mivel azonban nem elég, mert a hitünknek erősítésre van szüksége, ezért rendelte Jézus az úrvacsorát, hogy erősödjék a hitünk.
Ez az úrvacsora nagypénteki szemlélete.
b) A második az úrvacsora húsvéti szemlélete. Jézus nem maradt a kereszten és nem maradt a sírban, hanem a harmadik napon fel-támadott és megígérte, hogy ahol ketten vagy hárman az Ő nevében jönnek össze, ott van közöttük. És amikor mi az Ő érettünk megtöretett testére és érettünk kifolyt vérére emlékeztető egyszerű jegyeket: a kenyeret és a bort itt az úrasztalán látjuk, akkor ez is erősíti hitünket, ugyanilyen valóságosan itt van közöttünk a feltámadott és élő Krisztus. Honnan vesz-szük ezt? Onnan, hogy megígérte. És Ő igazat mond. Itt is szüksége van erősítésre a hitünknek, mert sokféle kételkedés igyekszik kikezdeni a bizonyosságunkat. Az úrvacsora tehát a feltámadott és élő Úrnak a jelenlétére is utal.
Ahogyan emlékeztet arra, hogy mit tett értünk nagypénteken a kereszten, úgy igyekszik megerősíteni abban is, hogy mivel azonban feltámadott, ugyanilyen valóságosan itt van közöttünk, ahogy a szent jegyek itt vannak az asztalon. Nem a jegyekben van itt Jézus, hanem úgy, ahogy Ő mondta: igéjében és Szent-lelkében. És akkor is itt van, amikor nincs meg-terítve az úrasztala. Mert Ő nincs az egyszerű jegyekhez kötve. De megint csak a botladozó hitünknek van szüksége arra, hogy ily módon is erősítést kapjon: amilyen látható módon itt vannak az őreá emlékeztető jegyek, olyan valóságosan itt van ő maga is igéjében és Szentlelkében.
Aki hittel veszi magához ezeket az egyszerű jegyeket: a falat kenyeret és a korty bort, az a hite által Krisztussal egyesül. Pál apostol az 1Kor 10. részében részletesen ír erről: “Az ál-dás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisz-tus vérével való közösségünk-e? A kenyér, ame-lyet megtörünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e?” (16. vers)
Az úrvacsora tehát több, mint puszta emlékezés arra, ami annakidején nagypénteken tör-tént. Mert nemcsak arra emlékezünk, mit tett értünk Krisztus, hanem arra is emlékeztetjük magunkat, hogy ígérete szerint velünk van minden napon a világ végezetéig. Sőt, hogy az az Ő célja, hogy bennünk éljen. Hogy a hívő megnyissa magát egészen Krisztus előtt, aki az Ő Szentlelke által belülről vesz munkába minket, és belülről akar átformálni, hogy újfajta gondolkozásunk, egészen más jellemünk legyen, Őreá jellemző tulajdonságok jelenjenek meg rajtunk. Bibliai szóval: a lélek gyümölcsét kezd-jük teremni.
Megint mondom: enélkül is van a hívőnek közössége Krisztussal, de a hitünket sokszor megerősítik az ilyen egyszerű jelek is.
Ez az úrvacsora húsvéti szemlélete.
c) Van az úrvacsorának egy ádventi szem-lélete is. Miután Jézus kétszer elmondta: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre, hozzáfűz egy mondatot: “De mondom nektek: nem iszom mostantól fogva a szőlőtőnek ebből a terméséből ama napig, amelyen majd újat iszom veletek Atyám országában.” Vagyis: amikor az úrvacsorát először rendelte Jézus az övéinek, már meghúzta a vonalat egészen az örökkévalóságig. Azt mondta: ez a szerény vacsora, amelyik minden részletében szerény, utal arra a nagyszerűre, amikor a hívőknek a Krisztussal való közössége véglegessé válik. Amikor elkezdődik egy olyan tökéletes együttlét a dicsőségben a dicsőséges Krisztussal, aminek nem lesz vége. A vacsora mindig a bőségnek és a közösségnek a szimbóluma volt az ókori keleti ember számára. Mindaz, amit itt nélkülözünk, ott teljes bőséggel a miénk lesz, és ezen soha többé semmi nem változtat. Az úrvacsora tehát szerény előképe annak a nagy mennyei vacsorának, az üdvösségnek, amit Jézus elkészített mindazok számára, akik mindvégig állhatatosan ragaszkodnak Őhozzá.
Nem csoda hát, ha igen sok úrvacsorai énekünkben megszólal az örvendezés. Örülj szívem, vigadj lelkem, ékességed lett a hit. Hi-szen nemcsak arra gondolunk, hogy hozzuk a bűneinket Őhozzá, amikre bocsánatot akarunk kapni, hanem feltétlenül arra is, hogy feltámadott és él, és uralkodik. Az övé minden hatalom mennyen és földön, minden ellenkező látszat ellenére is. Sőt, még a jövőt is látjuk, és hisszük, amit Ő megígért, hogy ez a szerény együttlét a vele való örök együttlétnek az előképe ott a mennyei dicsőségben, amit Ő elkészített az őt szeretőknek.
d) Végül, van az úrvacsorának egy úgynevezett diakóniai szemlélete is. Érdekes, hogy Já-nos evangélista nem írja le ezeket a szavakat: vegyétek, egyétek, ez az én testem. A másik három leírja, és Pál apostol az első korinthusi levélben szintén. Jánosnál ez hiányzik. Amikor azonban leírja annak a bizonyos csütörtök esti vacsorának a történetét, amit Jézus a tanítványaival elköltött, akkor így folytatja: vacsora után felkelvén Jézus feltűrte a ruháját, vett egy edénybe vizet, és végigmosta a tanítványok lábát. Azok: Péter szőrnyülköve, a többiek csodálkozva ezt eltűrték, és nem értették. S azt mondta nekik: most példát adtam nektek. Ahogy én cselekedtem veletek, hogy valami rabszolgai munkát, ami azonban jól esik a másiknak, elvégeztem, ugyanezt cselekedjétek ti is. Ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek egymást ti is. (Jn 13)
Az úrvacsora tehát erőt ad arra is, hogy Jé-zusi módon tudjunk szolgálni egymásnak. Hogy Jézus lelkületével tudjunk lehajolni, és hálátlan, kényelmetlen, kellemetlen, megvetett szol-gálatokat is elvégezni, ha az valakinek jó, és valakinek arra szüksége van.
Az úrvacsora nemcsak a mi értünk meghalt és feltámadott, és diadalmasan visszatérő Urunk-kal visz közösségre minket, hanem egymással is. Szintén itt az 1Kor 10-ben Pál hosszan rész-letezi: hiszen egy kenyérből részesedünk, ugyan-abból a borból iszunk egy-egy kortyot, ugyan-úgy roskadozunk mindnyájan a bűneink alatt, ugyanúgy hálásak vagyunk az elnyert bűnbocsánatért, ugyanúgy várjuk vissza nyomorúságaink között a mi dicsőséges Urunkat. Annyi közös van, és mindez összeköt minket.
Éljétek át tehát az úrvacsorában ne csak azt, hogy Krisztussal közösségre juthattok, és közösségben élhettek, hanem azt is, hogy egy-mással összetartoztok. Sokféle különbség lehet közöttetek, de ezekben a leglényegesebbekben teljesen egyformák vagytok: Isten nélkül reménytelen bűnösök, a Krisztus haláláért reménykedő, bocsánatot nyert bűnösök. Észrevehetitek egymás nyomorúságát és szolgálhat-tok egymásnak. Eljuthattok oda, hogy öröm, ha szolgáltok egymásnak. Az egymással való közösségben is megújulnak a hívők, amikor úrvacsoráznak. Nem szemelgetik, hogy ez ide-való, nem idevaló, mert ha nem vettük volna még eddig észre, Júdás is részt vett az utolsó vacsorán, és Jézus neki is adta a kenyeret és a bort. Az már aztán az ő felelőssége volt, hogy ezek után, meg ennek ellenére mit csinált.
Van tehát az úrvacsorának egy nagypénteki szemlélete: Jézus meghalt helyettünk, s mi ezért kaphatunk bocsánatot. Van egy húsvéti: Jézus él, és olyan valóságosan jelen van az életünkben, amilyen valóságosan itt van a kenyér az asztalon. Van egy ádventi: mindez csak szerény előképe annak a nagynak, az igazinak, a véglegesnek, a tökéletes közösségnek, ami felé haladunk, és amire minket elhívott. És van egy diakóniai: addig is, amíg arra sor kerül, itt szépen le kell hajolnunk, átélni, hogy összetartozunk. Most én segítek neked, legközelebb te segítsz nekem, és nem tartjuk számon, ki kinek mivel tartozik, csak azt tartom számon: én tartozom mindig, mindenkinek, mert annyit kaptam az én Megváltó Uramtól, hogy egy élet-re eladósított engem.
Ebben erősödik meg az, aki helyesen úrvacsorázik. Ezért nem jó az, hogy az említett négyféle szemlélet közül legtöbbször csak az elsőre gondolunk. Hozzuk a bűneinket és vágyunk a bocsánatra. Ez a bűnbánat, ha valóban megvan és őszinte, akkor az úrvacsorai istentiszteleteinket egy kicsit hasonlatossá teszi a gyászszertartáshoz. Mindenki szomorú arccal, magába roskadva, a bűneire koncentrálva jön. Ez szükséges. Viháncolva, bűnbánat nélkül senki ne úrvacsorázzék, mert ez nem annak az alkalma. Kell, hogy tudjuk mire kérünk bocsánatot. De a négy közül ez csak az egyik aspektus.
Ott kell lennie a szívünkben annak az öröm-nek, hogy van bocsánat, és ahogy azt a kenyeret megfogtam, így vegyem komolyan a bocsánatot is. Nem nézegetjük a lelkész kezében a kenyeret, hanem elvesszük, és nem dobjuk el, hanem a szánkba tesszük. Megfogom és az enyém lesz. Nos, így kellene megragadni az Is-ten kegyelmét is. Utána nem bizonytalankodni abban: vajon most megbocsátott, vagy nem. Még arra a bűnre is van bocsánat, vagy arra már nincs? Helyes volt a bűnbánatom, vagy nem? Meg van ígérve: ha megvalljuk bűneinket, megbocsátja és megtisztít minden hamisságtól. Akkor adjunk hálát ezért.
Komolyan venni a bocsánatot azt jelenti: megköszönöm ott mindjárt. Utána ennek az örö-me él bennem, és nem az a bűnbánat, amivel odajöttem, mert az a bűn már nincs többé, azt Ő eltörölte, én se emlékeztessem magamat rá. Vagy, ha eszembe jut, újabb ok a hálaadásra: Köszönöm, Uram, hogy arra is bocsánatot kaptam. Az ördög gondoskodik arról, hogy újra és újra eszünkbe juttasson megbocsátott bűnöket is. Ez legyen újra és újra indíték arra, hogy hálát adunk Istennek.
Nem véletlenül nevezték az őskeresztyének az úrvacsorát eucharasztiának, ami azt jelenti: hálaadás. Az hatja át, annak a jegyében történik. Hálát adok a keresztért, az Ő feltámadásáért, hogy készen van a helyem a nagy vacsorán. És hálát adok azért, hogy itt vannak, akiknek szolgálhatok, és vannak, akik sze-retnek engem, hogy összetartozhatunk valamilyen szinten. Csupa ok a hálaadásra. Ne hiányozzék a hálaadás a mi úrvacsorai istentiszteleteinkről és magatartásunkból se!
II.
Itt térjünk át a gyakorlati kérdésekre, amik-re most már röviden is tudunk válaszolni.
Vannak, akik úgy készülnek az úrvacsorára, hogy összeírják a bűneiket, és ezt tartalékolják egészen egy ilyen alkalomig, amikor úr-vacsorára kerül sor, hogy Istennek azt itt meg-vallhassák. Miért kell azzal várni az úrvacsoráig? Nem kioktatni szeretnék senkit, és nem pirongatni, csak a rossz gyakorlatot az ige fényébe helyezni.
Nem kell azzal várni! Mihelyt Isten valamire rámutat az életünkben, hogy az bűn Őellene vagy mások ellen, azt ott mindjárt megvallhatjuk. Ott mindjárt bizonyosak lehetünk abban, hogy ha megvallottuk, Ő megbocsátotta. Van olyan félelem emberekben, hogy akkor nem szabad úrvacsoráznom, mert hátha ott nem jut eszembe semmi konkrét bűn. Egyrészt Isten gondoskodik arról, hogy tisztogassa az életünket. Van ott bűn bőven. Ő tudja, mikor mit kell előhoznia. S ha még sem lenne konkrét megvallani való újabb bűnünk az úrvacsora előtt, akkor alkalom az úrvacsora az eucharisztiára, a hálaadásra. Köszönöm, Uram, hogy a múltkor, amikor ott olyan csúnyán viselkedtem, és azt megvallottam neked, te megbocsá-tottad. Újra meg lehet köszönni.
Vagy egyáltalán, meg lehet köszönni azt, amit Jézus értünk tett. El lehet mondani olyan igéket, amiket az Ő Szentlelke eszünkbe juttat: köszönöm, hogy bővölködsz a kegyelemben, és gazdag vagy a megbocsátásban. Rá kell hagyatkoznunk Isten bennünk lakozó Szentlelkére. Az újjászületett emberben ott él Isten Szent-lelke. Boldog hálaadás lesz az úrvacsorázásunk, és lehet, hogy egyszer úgy jövünk ide, hogy éppen valami aktuálisat nem tudunk elmondani, mint újabban felismert bűnt, és nem kell azt keresni sem, de tele van a szívünk örömmel és hálával: jó hogy vannak testvéreim, olyanok is, akiket ismerek, olyanok is, akiket nem. De jó, hogy van Megváltó Uram!
Az úrvacsora említett négy szemlélete közül hol az egyik, hol a másik kap nagyobb hang-súlyt. Az a jó, ha valami módon mind a négy jelen van.
Éppen ezért nem helyes az sem, ha valaki úgy gondolkozik: azért nem vallom meg menetközben a bűneimet, mert akkor nem lesz mit mondanom majd az úrvacsorakor, és ugyan-azt a bűnt kétszer megvallani helytelen. Valóban elég azt egyszer megvallani, akkor, amikor bűnné lett. Utána vagy felejtsem el, vagy adjak hálát a bocsánatért, de mindenképpen törekedjek arra, hogy az ne ismétlődjék az életemben.
Vannak, akik úgy gondolják, hogy akkor igazi az úrvacsorázásunk, ha nagy súllyal nehezedik ránk a bűneinknek a terhe. Ha valaki nagyon átéli a bűnbánatból a bánatot. Ha nem érzi eléggé a bűneinek a súlyát, akkor vagy nem mer úrvacsorázni, vagy rossz lelkiismerettel úr-vacsorázik.
A Biblia sehol sem beszél érzésekről. Nem mondja, hogy mennyire kell érezni, még azt sem mondja, hogy feltétlenül sírni kell a bűneink miatt. Voltak és vannak ma is, akikre úgy rászakad egy-egy súlyos bűnük, hogy valóban sírva borulnak Isten elé. S vannak ma is, akik úgy jönnek ide úrvacsorázni, hogy a szemükben örömkönnyek csillognak, mert már előtte együtt bocsánatot kértünk Istentől. Én újra és újra hálát adok Istennek úrvacsorázás közben is ezekért az örömkönnyekért és az Ő szabadító, bűnbocsátó kegyelméért. De nem a könnyek minősítik, hogy valaki helyesen úrvacsorázik, vagy nem. Nem az, hogy eléggé bűnösnek érzi-e magát.
Érzésekről a Szentírás nem beszél. Azt mondja Jézus: adjatok igazat az Istennek. Ez nem az érzések szintjén történik. Adjak igazat neki. Amire Ő azt mondja: hamisság, tisztátalanság, ott én sem magyarázom a bizonyítványomat, hanem azt mondom: igen, Uram, ez hamisság, tisztátalanság. Ez az, amit nem akarok továbbfolytatni, az eddigiekre pedig kérem a te bűnbocsátó kegyelmedet. Nem kell, hogy az érzelmek a maximumon pendüljenek meg.
Megint mondom: amilyen egyszerűen meg-fogjuk, megragadjuk azt a falat kenyeret, úgy kellene megragadnunk az Isten kegyelmét is, és bizonyosnak lenni abban, hogy akkor az a mienk.
Mit jelent, hogy aki méltatlanul veszi a kenyeret és issza az Úrnak poharát, az ítéletet eszik és iszik magának? Fontos, hogy figyeljük meg pontosan, miről van itt szó. Itt nem az úrvacsorázó személyére mondja, hogy az mél-tatlan, hanem azt mondja: méltatlanul veszi a kenyeret és issza az Úrnak poharát. Tehát nem annak megfelelő módon, nem úgy, ahogy az helyes lenne. Ha valaki elbizakodottan, önhitten jön ide, az például méltatlanul veszi az Úr-nak a kenyerét.
Ki a méltó? Az, aki komolyan veszi azt, amit a Heidelbergi Káté ebben a tekintetben is utolérhetetlen világossággal és egyszerűséggel így mond: “először, hogy mily nagy az én bűnöm és nyomorúságom; másodszor: mi módon szabadít meg Isten minden bűnömből és nyomorúságomból, harmadszor: milyen hálával tartozom neki e szabadításért.” Aki komolyan veszi, hogy nagy az én bűnöm és nyomorúságom, nagyon rászorulok Isten kegyelmére, komolyan veszi, hogy elvégeztetett a szabadításunk, ami a kereszten történt, rám is érvényes, ezzel a reménységgel jövök, vagy ha éppen nincs úrvacsora, ezzel a reménységgel kérek bocsánatot, hogy van bocsánat, kaphatok bocsánatot; harmadszor: erre a válaszom az lesz: hálából Istennek engedelmes életet igyekszem élni. S ha egyszer nem sikerül, akkor minden hiábavaló volt? Nem volt hiábavaló. Akkor újra odajövök hozzá és a visszatérő bűneimmel is reménységgel borulok elé, és hiszem, hogy van bocsánat és Ő meg tud szabadítani is azoktól, hogy ne ismétlődjenek.
Aki komolyan veszi, hogy nagy a mi bűnünk és nyomorúságunk, aki komolyan veszi, hogy nagy az Isten szabadítása és kegyelme, és ezt megragadja, és aki ezért hálás és hálából akar Isten kedvében járni, az méltóképpen úrvacsorázik. Akkor is, ha aznap reggel is összeveszett otthon? Ha ez fáj neki, és bűnként megvallja, akkor is. Akkor is, ha éppen nem tud valami aktuális új bűnt felsorolni? Akkor is. Nem ő méltó vagy méltatlan, hanem ahogyan úrvacsorázik, az lehet a lényegnek megfelelő vagy nem megfelelő.
Aki bűnös, az is úrvacsorázhat? Azt szeretném mondani: aki azt gondolja magáról, hogy nem bűnös, az ne úrvacsorázzék. Van egy könyv, aminek az a címe: Csak bűnösöknek! Azt írja a szerző: minden megterített úrasztala felett ott ragyog láthatatlan betűkkel ez a két szó: csak bűnösöknek.
Aki tudja, hogy nagy a bűne és nyomorúsága, aki tudja, hogy megragadhatja Isten kegyelmét, aki valóban hálás akar lenni az elvett kegyelemért, az jöjjön, és nyugodtan úrvacsorázzék. Akiből mindez hiányzik, az valóban jobb, ha nem úrvacsorázik.
*
Itt kell még elmondani azt, hogy aki így úrvacsorázik, vagyis méltóképpen, helyesen, a lényegnek megfelelően, az másként veszi magához ezt a falat kenyeret és korty bort, mint amikor a munkahelyén előveszi az uzsonnáját, vagy mint amikor este otthon vacsorához kenyeret szegünk. Nem más ez a kenyér és ez a bor, mint az. Ez ugyanolyan közönséges kenyér és bor, és az is marad mindvégig. De mégis az teszi mássá, hogy arra az áldozatra emlékeztet minket, amit Jézus értünk és helyettünk mutatott be a kereszten, és arra a Jézus Krisztusra hívja fel a figyelmünket, aki megígérte, hogy velünk van minden napon, és arról akar bizonyosakká tenni, hogy amit egye-dül Istentől kaphatunk meg, azt megkapjuk, megkaptuk a bocsánatot, az örök életet. Ezért mégis csak másként teszi az ember a szájába. Mi ez a másként? Egyszerű párhuzammal hadd próbáljam szemléltetni:
Tegnapelőtt a legtöbb házra kitettük a zász-lót. Mi az a zászló? Egy bot, meg egy darab vászon — mondhatná valaki. És mégis más az, mint egy darab bot, vagy vászon vagy selyem. Az nekünk mérhetetlenül sokat jelent. Valóban az anyaga bot és vászon vagy selyem, de együtt mégiscsak más.
Ugyanez a helyzet az úrvacsora jegyeivel. Az anyaga nem változik. Ugyanolyan kenyér, ugyanolyan bor és mégiscsak másként teszem a számba, mert amire, akire közben gondolok, és amilyen áhítattal, hálával és tisztelettel gondolok rá, az arra indít engem, hogy ezzel a hálával és tisztelettel nyeljem le és igyam meg utána az egy korty bort.
Ezért fontos — és ne haragudjatok, ha ilyen gyakorlati dolgokat is mondok —, hogy valóban ezzel a hálával vegyük magunkhoz a szent jegyeket. Nem jó, ha valaki — most megint elnézést kérek a szóért, de többször tapasztaltam gyülekezetekben — úgy teszi az ajkához az úrvacsorai kelyhet, mint amikor a férfiak egy stampedlit bedobnak. Nem stampedli ez, és ami abban van, noha közönséges bor, mégis a Jézus értünk kifolyt vérére emlékeztet. Noha egész életemben hálás vagyok azért, amit értem tett, ezekben a pillanatokban még hálásabban gondolok rá. Az sem jó, ha valami természetellenes, erőltetett, lassú méltósággal közeledik valaki, és úgy veszi magához. Egyszerűen, természetesen, de ezzel a lel-külettel. Itt a lelkületről beszél, hogy méltóképpen vagy méltatlanul.
Ezért fontos, hogy vizsgálja meg az ember magát. Amikor Pál apostol végigmondja az úr-vacsora szereztetését, úgy, ahogy ő is Jézustól hallotta, akkor pont, gondolatjel és még néhány megjegyzést tesz. Azt mondja: ennek érdekében, hogy ez a lelkület megfelelő legyen, és ez a hála és tisztelet valóban megújuljon ben-netek, és még sokáig friss maradjon: vizsgálja meg az ember magát.
Mit jelent ez? Ez se azt jelenti, hogy valami önkínzó állhatatossággal addig keresek, kutatok, míg valami bűnre nem bukkanok. Ha-nem ezt jelenti, amit józanul a Heidelbergi Ká-téban olvastunk. Odaállok Isten elé, és újra vé-giggondolom: tényleg, milyen nagy az én bűnöm és nyomorúságom. Tényleg milyen páratlanul, nagy az Ő kegyelme és irgalma, és milyen nagy dolog, hogy ezt megragadhatom. S ha ez a kettő komoly, akkor magától jön a harmadik, hogy én hálából csakugyan neki akarok élni. Nem esem kétségbe, ha valamikor nem sikerül úgy élni, hanem Őhozzá méltatlanul viselkedem, mert megint arra gondolok: látod, ilyen nagy az én bűnöm és nyomorúságom, de változatlanul nagy az Ő irgalma és kegyelme, éppen ezért megújulok a hálában. Felállok az elesés után, és újra megyek tovább, nem egyedül, hanem Ővele.
Ezért olyan szép az egyik úrvacsorai énekünk hívogatása:
Hát jöjjetek, bűnös lelkek,
Boldogságot kik vártok,
Jézus Lelke, szent kegyelme
Kiárad ma reátok.
Máskor is kiárad, és úrvacsora nélkül is kiárad. De ilyenkor különösen is.
Imádkozzunk!
Istenünk, köszönjük, hogy ilyen egyszerű módon is tudsz velünk beszélni. Annyira rászorulunk arra, hogy megvilágosítsd értelmünket, és folyamatosan erősítsd a hitünket. Bocsásd meg, hogy képesek vagyunk újra és újra kételkedni abban is, amit már hittünk. Bocsásd meg, hogy valóban annyira esendők és gyarlók vagyunk. Annál inkább köszönjük, hogy mindig újra felemelsz. Köszönjük, hogy nem az a különbség a benned hívők és hitetlenek között, hogy a tieid soha nem esnek el, hanem az a különbség, hogy a tieidet mindig van, aki felemeli. Köszönjük, hogy olyan sokszor átélhettük ezt már mi is.
Kérünk, hogy erősíts is minket folyamatosan, hogy egyre ritkábban essünk el. Adj nekünk ne csak bocsánatot, hanem szabadulást is a ránk jellemző bűnöktől. Köszönjük, hogy ez is valóság és történik.
Amíg pedig újra és újra vétkezünk ellened, hadd tartson az minket mély alázatban. Hadd vegyük komolyan, hogy nálad nélkül semmit sem cselekedhetünk. Csak gonoszságot és tisztátalanságot. Lehetséges az, hogy e gyarló testben te élj, dicsőséges Urunk, és ne mi. Megígérted, hogy a Lelkedet adod nekünk, és a te Lelked irányít belülről bennünket. Köszönjük, valahányszor ez történt. Add, hogy ez mindannyiunk életében elkezdődjék, és hadd legyen állandóvá.
Köszönjük, hogy bepillanthattunk most a mennybe is, és szóltál nekünk arról az örök, nagy vacsoráról. El sem tudjuk képzelni, Urunk, mit jelent az, a te dicsőségedben, veled együtt lenni, téged színről-színre látni. Megvalljuk, hogy ezek csak szavak, és szegényes a képzelőerőnk ahhoz, hogy ezt elgondoljuk. Köszönjük, hogy mindez igaz, és minden várakozásunkat, és még a hitünket is meghaladóan, elkészítetted nekünk ezt a veled való tökéletes közösséget.
Kérünk, hogy amíg ilyen tökéletlen a közösségünk veled, itt ezen a földön, addig is hadd mélyüljön és tisztuljon ez, és hadd újuljon meg minden úrvacsora alkalmával is. Taníts meg minket örvendezni a kegyelemnek, komolyan venni a bocsánatot. Add, hogy valóban betöltse a szívünket az irántad való hála, és sok zúgolódás, panasz, elégedetlenség, egymás vádolása, rágalmazás, kesergés helyett hadd teremje meg ajkunk a hálának gyümölcsét. Így tudjunk másokat is vigasztalni, erősíteni, bátorítani. S te, aki példát adtál nekünk, formálj minket olyanokká, hogy mi is példát tudjunk adni másoknak a jóra, a szépre, a te követésedre.
Kérünk, áldd meg ma az úrvacsorai közösségünket is, és őrizd meg, és erősíts naponta ezt a veled való lelki közösséget a hétköznapok harcaiban, sokféle nyomorúságában, megaláztatásában is. Hadd lehessünk engedelmes, néked élő gyermekeid.
Ámen.