Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, magasztalunk szolgáló életedért. Bocsásd meg, valahányszor inkább uralkodni akarunk egymáson, mint szolgálni egymásnak. Ajándékozz meg minket a te lelkületeddel, Szentlelkeddel, hogy mi se arra vágyakozzunk, hogy nekünk szolgáljanak, hanem mi szolgáljunk.

Kérünk, használd fel ezt a csendes esti órát is most arra, hogy beszélsz velünk, meglágyítod kemény szívünket, elveszed fáradtságunkat, és elsegítesz minket oda, hogy egészen odaszánjuk magunkat neked.

Engedd, hogy lássuk azokat a feladatokat, amiket te adsz elénk, és tapasztaljuk közben azt az erőt és örömet, amit az engedelmes szolgáknak ajándékozol.

Köszönjük, hogy neked mindig fontosak voltak a kicsinyek, a kiszolgáltatottak, az erőtlenek. Kérünk, állj mellénk, és erősíts minket.

Így kiáltunk hozzád egy szívvel egy idős asszonytestvérünkért. Ő is, fia is olyan kiszolgáltatottak és erőtlenek. Légy vele a betegségében, fordítsd a szívét egészen magad felé, és mutasd meg gyógyító, szabadító hatalmadat.

Ezt a gyógyító szeretetedet mutasd meg nekünk most is, amikor szólsz hozzánk igéden keresztül.

Ámen.

Igehirdetés

Vasárnap volt a diakónia vasárnapja, és ma este egy kivételes hűségű diakonissza testvér életéért is hálát adunk Istennek. Hadd szóljon az ige tanítása arról, hogy mit mond az Újszövetség erről a kifejezésről: diakónia, szolgálat.

Vannak, akik azt mondják, hogy megalázó másoknak szolgálni. Nem emberhez méltó magatartás az. Vannak, akik mindenfélét besorolnak ebbe a kategóriába: szolgálat. Mit tanít erről Jézus? Erre figyeljünk most.

A most hallott mondatokat akkor mond-ta az Úr Jézus a tanítványoknak, amikor éppen nem arról álmodoztak, hogy még hűségesebben fognak szolgálni. Összevesztek azon: ki a nagyobb közöttük. Sőt ketten közülük még protekciót is kértek Jézustól, hogy a mennyországban is ők üljenek majd az Ő jobb és bal keze felől: amikor uralkodni fogsz a te dicsőségedben. Idejében kell biztosítani az embernek a helyét, ha valakihez közel akar kerülni, aki uralkodni fog az Ő dicsőségében.

A versengő tanítványoknak mondja Jézus ezt: a pogányokra ez jellemző, amit most csináltok. “A pogányoknak a fejedel-mei uralkodnak, a nagyjaik hatalmaskodnak. De ne így legyen ez köztetek, hanem aki nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok, és aki első akar lenni közöttetek, az legyen mindenkinek a rabszolgája. Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”

Jézus tehát először szembeállítja a világ lelkületét a maga lelkületével. Ezt a szembeállítást nézzük meg röviden, és utána szeretném elmondani azt a három legfontosabb szempontot, amit az Újszövetség a diakóniáról mond.

A világ uralkodni akar. Ez a világias, az Istentől elidegenült, eltávolodott szellemiség erőteljes ambíció az emberben: kerekedjen mindig a másik fölé. Vegyem el a másiktól azt, ami az övé, törekedjem arra, hogy én legyek az első. A világ fiai hatalmaskodnak és zsarnokoskodnak. A nagyobb mindig természetesnek tartja azt, hogy a kisebbiket felhasználja a maga céljainak az elérésére.

Akinek többje van, annak magától ér-tetődő, hogy elveszi attól, akinek kevesebbje van, még azt is, amivel addig bírt. Vagy legalábbis a nagyobb megveti, lenézi a kisebbet. Sokszor zsámolynak használja, hogy ráálljon, hogy ő még inkább megnövekedjék. Aki kiszolgáltatott helyzetben van, annak a helyzetével vissza kell élni. Ez sokakra jellemző gondolkozás. Akinek van hatalma, az kényszerítse a másikat, hogy az ő akaratát teljesítse. Mindenképpen függő helyzetbe hozza magától. A gyengébbet le kell teperni. Ha meghódítottak egy országot, azt adófizetővé tették régebben, az ország polgárait pedig rabszolgákká. Akinek úgy is sok területe van már, az úgy akarja növelni a területét, hogy a másiktól is elveszi. A maga fennhatóságát kiterjeszti arra, és természeti kincseit elrabolja. Vagy ha nem elég gyenge az, aki gyengébb mint ő, akkor megtalálja a módját, hogyan lehet legyengíteni és utána hatalmaskodni rajta. Vagy kihasználni gyenge pontjait, és azokon megtámadni. De mindenképpen lecsap-ni rá, zsákmánynak tekinti a másikat a hatalmaskodó. Ez a világ szellemisége. Ez ve-lünk született szellemiség.

Egy gyermek-istentiszteleten megkérdez-tem az egészen kicsiket (első, második osz-tályosokat) mit szerettek leginkább csinál-ni? Az egyik kisfiú, azonnal jelentkezett: parancsolni. Kinek? – kérdeztem elhűlve. Felsorolta: a nagyinak, a kis tesómnak és a macinak, csak az nem csinálja meg. A na-gyinak, mert neki ugye vajból van a szíve. A kis tesómnak, nem a nagyobbnak, annak nem lehet, de a nálamnál kisebbnek feltétlenül, és ha végképp nem találok olyat, aki-nek érdemes parancsolni, akin lehet uralkodni, akkor elkezdek uralkodni a macin. Az uralkodhatnék a vérében van a kisgyereknek is. Velünk születik, és az évek során csak elhatalmasodik. Van, aki próbálja elnyomni, van, aki szalonképesen szépen felöltözteti, de az indulat, a vágy, az ott marad az ember szívében.

Néha valóban szívszorító az, hogy kiszolgáltatott gyengébbeken hogyan uralkodnak mások. Tehetetlenné vagy szenilissé vált öregeken, vagy bárkin, aki ki van szolgáltatva az embernek. Fogyatékoson. Egy országon belül a kisebbségeken. Még a nyelvét se használhassa. Az uralkodhatnék ott van betegesen bennünk. Erre mond-ja Jézus: ne így legyen tiköztetek!

A jézusi lelkület ugyanis ennek pontosan az ellenkezője. Ha valaki erősebb, akkor vegye észre a gyengét és emelje fel. Ha va-laki magasabban van, ő meg lejjebb, akkor aki magasabban van, hajoljon le és emeljen a másikon. Ha valakinek sokja van, adjon annak, akinek semmi sincs, vagy jóval kevesebb van. És ez legyen egészen természetes. Ez legyen az illetőnek az attitűdje, az alapállása, az alapszemlélete. Erre legyen beállítva a szeme. Vegye észre: kinek mit adhat, mivel segíthet. És amiből neki többje van, azt ossza meg szívesen. Ahol meg ő szorul segítségre, azt fogadja el szeretettel, ha adják, és tartsa természetesnek. Hogy tiköztetek, az Isten országában ez így van. A hatalmas a hatalmát nem arra használja, hogy még mélyebbre nyomja a másikat, hanem arra, hogy valami jót tegyen vele, és használjon neki.

Ez tehát a jézusi lelkület: átvenni a terhéből és hordozni azt. A nagyobb szolgál a kisebbnek. Ez általában nem éri meg, hogy ha azt a primitív anyagias szempontból vizsgáljuk. De nem ez a szempont. A szempont az: szüksége van-e rá, és ha szüksége van rá, akkor adom és csinálom. Jézusnak több példázata és sokszor az Ő cselekedetei is mutatták ezt. Mindennek a lényege, a magva az, ami Jézus utolsó néhány szavában így hangzik: az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért. A jézusi lelkület az: adni akarok – nem kapni és elvenni, adni az életemet is, ha kell. Ő egyszerre adta oda a kereszten. A neki szolgálók apránként áldozzák fel az életüket. Adni, váltságul – ami azt jelenti: nekem tényleg nem éri meg. Amikor valaki kiváltott egy rabszolgát és azt szabadon engedték, abból neki semmi haszna nem volt. Tiszta ráfizetés volt. A nagy összeget kifizette a régi rabszolgatartónak, és az a rabszolgát engedte szabadon menni. Ez a váltság. De neki jó, és a diakóniai lelkületben mindig ez a fő szempont, hogy neki mi jó. Hogy az nekem éppen kényelmetlen? Hát ez vele jár. De nem ez a hangsúlyos, hanem az, hogy ami nekem kényelmetlen, az neki jó lesz, tehát csinálom. “Váltságul” és a “so-kakért” az jelzi azt, hogy nem azokkal tesz jót, akik megérdemlik vagy akiktől visszavárhatja, vagy akiknek most viszonoz valamit, mert azok már megelőzték. Aki rászorul: “sokakért”, személyválogatás nélkül. Adja, ha kell, az életét, váltságul, úgy, hogy neki nincs belőle haszna, csak a másiknak jó, de ez éppen elég ahhoz, hogy megcsinálja. És sokakért: nem személyválogató, nem számító – ez a különbség.

És mi az a három fő szempont, amit a Biblia a diakóniáról mond?

1) Amikor az első gyülekezetben, a jeruzsálemi keresztyén gyülekezetben diakónusokat választottak, az ő feladatuk az asztalok körüli szolgálat volt. Amit az Újszövetség a diakóniáról tanít, annak a lelkét, a belsejét akkor értjük meg igazán, ha ezt egyszerűen magunk elé képzeljük. Mit kell csinálnia annak, aki az asztalok körül szolgál? Vannak megterített asztalok, jönnek emberek, hogy azokhoz leüljenek, és ott vagyok én, a diakónus, – mi az én feladatom? Az, hogy őt leültetem, én meg állva maradok, és ezt nem veszem rossznéven, ez természetes, ha valakinek diakó-niai lelkülete van. Mindig másokat ültetek az asztalhoz. Engem nem invitálnak oda, de azért vagyok ott, hogy én invitáljam őket. És még az sem mindegy: ki mellé ültetem. Olyan mellé ültessem, hogy neki ne legyen kellemetlen – mert lehet az kényelmetlen is. Tehát a diakónus gondolkozik a másik fejével, érez a szívével, és ez áthatja a cselekedeteit. S ez megint csak természetes.

Isten kegyelméből még ismerhettem diakonisszákat. A szolgálatban is láthattam őket. Meglepő volt a számomra, mint fiatal teológusnak, hogyan csinálják ők ezt: a vérükké vált, a természetükké vált. Mindig azt nézni: a másiknak mi kell. Tud gondolkozni a másik fejével. Hogy még kimondani sem mertem a kérésemet, és kedvesen, csendesen már felajánlották azt, amire vágyakoztam. Honnan találta ki?

Nos, az asztalok körüli szolgálatba ez is beletartozik: nem akárhogy ültetem le, nem-csak odamutatok egy székre, hanem oda lehet kísérni kedvesen. És miközben kísérem, kapcsolok: ez nem jó lesz, neki egy másik szék jobb, s akkor csendesen irányt változtatunk és odaviszem. Most jelképesen mondom ezt, de hiszem: értjük, miről van szó.

Amikor az ember minden gesztusával, miden erejével a másik javát akarja, és amit abból most meg lehet valósítani, azt most valósítja meg, nem majd valamikor. Lehet, hogy ez neki fáradság, de ez soha nem szempont. Mindig csak az: mi jó a másiknak. A diakónus elsőnek érkezik és utolsónak megy haza. És ez megint magától értetődik.

Nem részletezem tovább, ez lesz a természete annak, akiben az a fajta diakónia valósul meg, amiről Jézus Krisztus beszél.

2) A másik, ami hangsúlyos, és ezt az Újszövetség több helyen is mondja, hogy a diakóniai jellegű szolgálat azt jelenti: valaki egy másiknak a rendelkezésére áll. Tehát egy ügyet vagy egy eszmét szolgálni – teljesen idegen a Biblia gondolkozásától. A bibliai gondolkozás nem tud ügyeket vagy eszméket szolgálni, még keresztyén eszméket sem, mert azokat még szolgálhatja az illető úgy, hogy ő dönti el, hogyan szolgálja. Ő választja meg a módszereket, jelöli ki a célokat, járja azt az utat, ami neki tetszik, és ott még ő szolgál, ő lesz a nagy, ő marad az úr. Keresztyén eszméket is látok néha úgy szolgálni, hogy ő maradt az úr, az ő nagy óembere.

A bibliai szolgálat, a diakónia mindig egy személynek a szolgálata. Ez nagyon fontos! Személyes kapcsolatot feltételez. Az élő Jézus Krisztussal való személyes kapcsolat nélkül nem tud ilyen diakóniát végezni senki. Tud jót cselekedni, sok jót, sok mindent tud csinálni, de ezt a fajta diakóniát nem. Aki diakóniát végez, az végső soron mindig Jézusnak szolgál.

Pál apostol ezt olyan radikálisan fogalmazza meg a Kolosséi és Efézusi levélben, hogy még a rabszolgáknak is azt mondja: ha ti komolyan veszitek, hogy a ti végső munkáltatótok maga az Úr Jézus Krisztus, akkor tőle várjátok a jutalmat és az elismerést, és akkor neki szolgáljatok. Akkor nem lesz keserű a szolga, hogy nem vették észre, mit csinált. Már megint nem köszönték meg. Nem viszonozzák. – Nem nekik tett szívességet, ő az Úrnak szolgál! És Ő számon tartja. Az Úrnál készen van a jutalma a diakónusnak és ezt ki tudja várni. Ez nem azt jelenti: nem esik jól: köszönöm szépen. Persze, hogy erre minden ember vágyik vagy hálás érte, de mindnyájunknak volt olyan helyzetünk talán, hogy nem vették észre, nem tették szóvá, nem köszönték meg, sőt, még kellemetlenkedtek azokkal, akik jót tettünk, és erre a felfortyanó szív azt mondja: jó, ha te úgy, akkor nem folytatom ... Befejeztem. Nos, ez addig sem volt diakónia. Mert vagy magának szolgált, elismerést akart gyűjteni, vagy csak nekik, de nem volt meg a személyes kapcsolata az élő Úr Jézus Krisztussal.

Pál azt mondja: úgy szolgáljatok, mint akik az Úr Jézusnak szolgáltok, ezért a szolgálat jutalmát is tőle veszitek. És Ő biztos, hogy megadja majd – többet, sokkal többet, mint amit érdemelünk.

A Korinthusi levél mondatának ilyen jelentése is van: senki sem mondhatja Jézust Úrnak, csak a Szentlélek által. Csak az szolgál Jézusnak úgy, mint aki Úr, akinek az életében a Szentlélek helyreállította a Jézussal való kapcsolatot. Az újjászületett ember. Az tud ilyen diakóniai lelkülettel élni. Az ilyen ember viszont felismeri azt is, mivel bízza meg őt az ő Ura. Nem emberek igényeit igyekszik kielégíteni. Nem kapkod össze-vissza, nem akar minden lehetőséggel élni, amit felkínálnak. Tudja, mi az ő dolga. Figyeljük végig egyszer így Jézus Krisz-tusnak a szolgáló életét. Pontosan tudta mindig, hogy most mit bízott rá az Atya. Csak egy példát mondok: Kánában nagy baj van. A tulajdon édesanyja sürgeti: elfogyott a boruk. Ebben benne van: csinálj valamit, mert egyedül te tudsz segíteni. Mire Jézus nagy nyugalommal mondja: jó, de még nincs itt az ideje. Hát mikor lesz itt az ideje, már elfogyott. Majd, ha az Atya mondja! És amikor az Atya mondta, Jézus cselekedett. Nem előbb és nem később. Nem kell kapkodni és nem kell lihegve beesni valahova – megvan az ideje, módja, és tudom, hogy mi a tőle kapott feladatom. Ez nagy kiváltságuk azoknak, akik ilyen szoros kapcsolatban vannak a munkáltató Jézus Krisztussal, és tudják, mit bízott rájuk, és mi nem az ő feladatuk. Ez nagy nyugalmat és békességet is ad a szolgáló embernek.

Az embereknek való szolgálat tehát a Biblia tanítása szerint a Jézus Krisztussal való személyes közösségből fakad és abba beleágyazva történik. És akkor van rajta áldás.

3) A harmadik az, amit arra a kérdésre ad válaszként a Biblia: ki képes erre, ki győzi azt, hogy sosem várom, hogy nekem szolgáljanak, hanem mindig én vagyok kész, hogy szolgáljak, s akár az életemet is adjam sokakért? Ki képes erre?

Az Újszövetség válasza: egyedül Jézus Krisztus. És akkor én hogy leszek képes arra? Úgy, hogy élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Úgy, hogy Őneki növekednie kell, nekem meg – aki azt követelem, hogy mások szolgáljanak nekem – egyre kisebbé válnom. S ahogy én egyre kisebb leszek, s Ő egyre nagyobb, egyre jobban használhat engem és mindnyájunkat a szolgálatban.

Az a Jézus, akinek egészen természetes volt az, hogy vacsora közben felállt és elkezdte mosni a tanítványok lábát. Ez elképesztő magatartás volt. Még zsidó rabszolgát sem lehetett kényszeríteni a lábmosásra. Idegent igen. Ha magától megmosta, jó. Ez rabszolgamunka volt, és kényszeríteni nem lehetett rá. Jézus feláll, megmossa, megtörli, aztán megkérdezi: mit gondoltok, miért csináltam? Példát adtam nek-tek, ahogy én cselekedtem, ti is úgy cselekedjetek. Ez az igazi diakóniai lelkület. Ott elmaradt egy olyan szolgálat, ami nagyon kellemes lett volna a vendégeknek. Ő pótolta. Nem az Ő dolga lett volna, de nem mondja, kinek lett volna dolga, megcsinálja. Ez a lelkület az, amire el akar segíteni minket.

Az, amit a jól ismert Krisztus-himnusz-ban, a Filippi 2-ben Pál apostol így ír: “Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. Az az indulat legyen bennetek, ami a Krisztus Jézusban is: mert Ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő az Istennel, hanem dicsőségéről lemondott, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmessé lett halálig, mégpedig a kereszthalálig.”

Nem tekintette zsákmánynak – ugye lát-tuk, hogy a világ annak tekint mindent; önként lemondott – nem élt vissza, de még csak nem is élt adott esetben azzal, hogy Ő isteni teljhatalommal van itt jelen, hanem megalázta magát, szolgai formát vett fel, mert erre volt szükségünk. Egészen a kereszthalálig. Ezért jött, ez volt a küldetése, az Atyától ezt a feladatot kapta. Ettől nem téríthette el még az ördög sem, és ennek érdekében kész volt mindenről lemondani. Aztán az Isten is felmagasztalta Őt és ajándékozott neki nagy nevet.

Az igazi diakóniára lassan rámegy az élete mindenkinek. Vagy így, vagy úgy. Nemcsak egy pillanat alatt lehet odaáldoznia valakinek az életét, évtizedek alatt is oda lehet. Sorra lemond az álmairól, min-dig újra lemond a maga kényelméről, lemond az anyagi előnyről, lemondás: áldozat, de ez hálaáldozat. Ezért bírják a diakó-niai lelkületű emberek. Akár egy valakinek szolgál valaki, akár egy családban – most nem csak arra kell gondolnunk, hogy szeretetotthonokban dolgoznak emberek. Ezt a lelkületet Jézus minden újjászületett embernek adni akarja. Tehát azért bírja, mert hálaáldozat. És mindennap újra látja: mi mindent kap az ő Urától. Amije van, azt úgy kapta, csak nem tartja meg magának? Úgyis többet kap, mint amire szüksége van ... Adja tovább és megtanulja: így kap mindig utánpótlást. Másrészt ő a maga szá-mára is mérhetetlenül sokat kapott: bocsánatot, új életet, üdvösséget, békességet – ezt sose lehet meghálálni ... de szabad hálásnak lenni érte, és ez a hála indítja az igazi diakónust arra, hogy szolgáljon másoknak. Eközben lesz egyre élesebb a szeme, hogy észrevegye mások szükségét, eközben mozdul egyre gyorsabban a keze, hogy meg is tegye azt, amit megtehet. Eközben lesz egyre inkább hasonlóvá ahhoz a Jézushoz, aki szolgai formát vett fel az érdekünkben.

Láttuk tehát: szemben áll a világ lelkülete és Jézus lelkülete. És láttuk, hogy a dia-kónia őseredeti jelentése: az asztalok körüli szolgálat, de úgy, ahogy próbáltam valahogy szemléltetni. Láttuk azt is, hogy ez személyes viszonyt feltételez mindig – nem ügyeket szolgálunk, hanem Jézust szolgálja az, aki ilyen lelkülettel másoknak szolgál. Láttuk azt is, hogy ez végső soron hálaáldozat, aki kapott tőle, az tud adni másoknak.

Hogy megéri-e? Olyan értelemben, a-hogy azt a közgondolkozás véli, a legtöbbször nem. De nem ez a szempontja. Hogy megérdemli-e a másik? Nagyon sokszor nem. De ezt sosem vizsgálja az, aki ilyen lelkülettel szolgál. És hogy nem fognak-e visszaélni így vele? Biztos, hogy vissza fognak. De ez sem riasztja vissza a szolgálattól azt, akinek a szívét csordultig tölti a Jézus iránti hála, és nem szólamként, hanem a szíve mélyéből elmondhatja Kálvin János jelmondatát: Szívemet, mint égő hálaáldozatot, neked adom, Uram.

Azt hiszem, akik ismertük Szegedy Erzsébet testvért, elmondhatjuk: őt az Isten ilyen diakonisszává formálta. Nem így indult. 1901-ben látta meg a napvilágot Nagy-károlyban egy népes családban. 29 éves volt, amikor átjött Magyarországra és be-íratkozott a képzőbe. Ott 3 éven keresztül sok lelki, egészségügyi és minden egyéb tudnivalóra tanították őket. Aztán a Kálvin-téri gyülekezetben szolgált Ravasz püspök úr és Muraközi Gyula lelkipásztor mellett, ahol gyermekmunkát, asszonymunkát, beteggondozást, kórházlátogatást, szegénygondozást, sokféle szolgálatot végzett. Ahogy az ébredés egyre erőteljesebbé vált Magyarországon, érezte Erzsébet testvér: valami hiányzik az ő szolgálatából. Meg volt elégedve vele mindenki, de ő maga látta: ez nem az igazi. Érdekes volt, ahogy 90 éves korában elmondta:

“Akik akkor az ébredés munkásai voltak, azoknak az életét látva, vallomásaikat hallva, rádöbbentem, hogy életemből hiányzik valami lényeges: a teljes nyíltság, a magam megismerése, a bűneim igazi látása, és Jézus váltságának a jelentősége. Ezeknek az embereknek mindez úgy ragyogott, hogy betöltötte a szívüket. Éreztem: nem tudok senkit előbbre segíteni a hitben. Annak ellenére, hogy az egész gyülekezet megbecsült, szeretett, emberileg sikeres munkás voltam, egy csendesnap alkalmával, amikor csak csendes hallgatóként voltam jelen, a már felébredt emberek között rámszakadt saját életem nyomorúsága, és a lelki vakságom. És egy imádságban átvergődött éjszaka után felragyogott számomra a bűnbocsánat ajándéka, és egy új élet lehetősége. Egészen különös volt számomra, hogy ezek után mennyire más látást kaptam, és ettől kezdve egészen másként végeztem minden csoport között ugyanazt a szolgálatot.”

Kellett ez a személyes kapcsolat, ennek a létrejötte, és ezek után más látással, Isten Szentlelkének vezetésével végezhette ugyan-azt.

1952-ben feloszlatták a diakonissza anya-házakat, és kegyetlenül szélnek eresztették azokat, akik másokért éltek és másoknak szolgáltak. Néhány nehéz esztendő következett ekkor: húgának a fizetéséből éltek ketten. És éppen most van 40 éve annak, hogy ide került Erzsébet testvér a gyülekezetbe. Először mint járulékszedő dolgozott, azután a Jó Pásztor misszió régi tagjait gondozta kimondhatatlan hűséggel és szeretettel – ennek már én is tanúja lehettem, amikor idekerültem. Utána elkezdett inten-zívebben szolgálni itt a gyülekezetben az asszonyok között. Az ő hűséges és Isten Lelkétől megáldott szolgálata nyomán nőtt ki egy népes asszony-bibliakör, amelyiknek a tagjai sokféle szolgálatra is készek voltak és készek ma is mindig.

Hálás vagyok Istennek azért, hogy láthattam, milyen az, hogy valakinek a szeme csakugyan arra van beállítva, hogy kinek mire van szüksége. A legapróbbtól a legjelentősebb dologig, és nemcsak a reábízott asszonykörön belül vette ezt észre. Szinte nem volt olyan alkalom, amikor itt volt va-lamilyen gyülekezeti összejövetelen, hogy utána ne mondta volna: oda menjen el, ezekkel ez a baj, oda kellene egy kis pénz segítség, oda küldeni kellene valakit, mert fizikai segítség kell, és így tovább ... Nem-csak az utasításokat adta ki a lelkésznek, hanem ennek egy jó részét maga mindjárt megszervezte. Amit elvállalt, afelől nyugodt lehettem. Legyen áldott ezért Isten! Legyen áldott azért is, hogy adott mellé egy olyan testvért – vér szerinti testvért –, aki biztosíthatta a csendes háttért, és így vé-gül is együtt végezhették ezt a szolgálatot.

Az utolsó három és fél évet ágyban kellett töltenie, mert megbénult. Szellemileg teljesen friss maradt. Amikor együtt imádkoztunk, lehetett látni rajta, néha egy-egy szót is ki tudott mondani. Sok minden véget ért, de az a kapcsolat, ami Jézus Krisztussal létrejött az életében, az nem ért véget a bénasággal sem, a megnémulásával sem, és a halálával sem. Sőt, bizonyosak lehetünk abban, hogy ez a kapcsolat kiteljesedett.

Legyen áldott Isten azért, hogy közelről is láthattuk az ő szolgáló életében, mi a diakónia. Legyen áldott a mi Urunk, Jézus Krisztus, hogy nem mond le rólunk sem. És talán magunknak élő, az áldozatoktól félő, őstermészetünktől fogva alapvetően önző emberekből újjá akar és tud teremteni minket is olyanokká, akik készek az asztalok körül szolgálni, akiknek mindig fontosabb a másik, akik mindezt nem a maguk erőlködésével produkálják, hanem Jézus Krisztus növekszik bennük, és hálaáldozatként engedik, hogy használja őket.

Hadd olvassam fel még egyszer a mi Urunk, Jézus Krisztus szavait: “Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, bocsásd meg, ha megijedünk ettől az életformától. Bocsásd meg, ha csak az nyugtat meg bennünket, ami már a kezünkben van. Bocsásd meg, ha megtanított minket ez a világ világiasan gondolkozni, számolni és számítani, és nem hisszük el, hogy sokszor az tenne minket igazán gazdagokká, amit továbbadnánk másoknak.

Kérünk, taníts minket Szentlelkeddel ezekre az egészen új igazságokra. Engedd megtanulnunk, hogy teljesen más a te matematikád, mint a mienk. Szabadíts meg mindenféle önzésünktől, magunk sajnálásától. Kérünk téged, ne magunkat akarjuk megvalósítani, hanem engedjük, hogy te valósíts meg minket, hogy igazán azokká legyünk, akikké elgondoltál, akik hasonlítunk hozzád, Urunk Jézus Krisztus.

Könyörgünk, erősítsd naponta azokat, akik szívesen szolgálnak másoknak. Hadd legyen erejük hozzá, és örömük benne. Köszönjük, hogy ezt is adod. Nemcsak a feladatot, hanem az erőt és az örömöt, a békességet, a pecsétet az engedelmeseknek.

Könyörgünk azokért, akik különösen is elesettek, és kimondhatatlan szükségük van igazi diakónusokra. Engedd, hogy észrevegyük a családon belül is a szükségeket, és ha nem tudjuk azokat kielégíteni, hadd jöjjünk hozzád, a gazdag Istenhez, és te add meg nekünk mindazt, amit mi továbbadhatunk másoknak.

Beszélj velünk tovább is ezen a gazdag igén keresztül, és formálj minket.