Lekció: És 40,18-26

Alapige: 2Móz 20,4-6

“Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön, vagy a föld alatt a vizekben vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem. De irgalmasan bánok ezerízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják parancsaimat.”

Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, bocsásd meg, hogy éppen ezt felejtjük el mi is sokszor, hogy milyen hasonlíthatatlanul nagy vagy, hogy egyedül te vagy Isten ezen a világon, hogy minden, ami létezik, a te alkotásod, és te nemcsak beindítottad a világmindenséget, hanem gondod van rá, hatalmaddal és szereteteddel kormányzod, és célja felé viszed azt.

Bocsásd meg, Urunk, hogy mi, apró teremtményeid, merészelünk sokszor számon kérni rajtad dolgokat, szemrehányást teszünk neked azért, amit cselekedtél. Megkérdőjelezzük, hogy igaz-e és ma is érvényes-e kijelentésed. Bocsásd meg ezt a bűnös szívünkben rejlő gőgöt, büszkeséget, istentelenséget. Isten, légy irgalmas nekünk, bűnösöknek!

Segíts most úgy megállni előtted, ahogy az egyedül illik: magunkat a porig megalázva és feltétel nélküli bizalommal. Tudjuk, Urunk, hogy nem hazudsz. Te igazat mondasz, és mi, akik egy hazug világban élünk, el sem tudjuk képzelni, hogy valakinek nincsenek hátsó szándékai és minden ígéretét teljesíteni tudja és fogja. Bocsásd meg, hogy magunkhoz hasonlítunk téged.

Köszönjük, hogy máris figyelmeztettél, hogy senkihez nem vagy hasonlítható. Köszönjük, hogy felette vagy a világnak, amit alkottál, de velük vagy a tiéiddel: a kicsikkel, az elesettekkel, a gyászolókkal, a nyomorultakkal, a nélkülözőkkel és kiszolgáltatottakkal, az özvegyekkel és árvákkal különösképpen is. Áldunk téged gyöngéd szeretetedért!

Kérünk, hogy legyen ennek a bizonysága most az is, hogy szólsz hozzánk. Köszönjük, hogy ismersz mindnyájunkat. Mi ezt sem tudjuk elképzelni, hogyan lehet az, hogy mindannyiunkról mindent tudsz, hogy mindnyájan fontosak vagyunk neked, és nem merjük hinni, hogy nálad készen van mindaz, amire szükségünk van az életben és az örök életben. Köszönjük, hogy nem ettől függ az, hogy valóban így van-e, hanem attól, hogy te ezt mondod igédben. Engedd, hogy mindnyájan meg is győződhessünk erről.

Adj nekünk most bátorságot ahhoz, hogy higgyünk neked, és könyörülj meg rajtunk. Mindnyájunknak rád van szükségünk. Adj nekünk kérdéseinkre választ, döntéseinkhez tanácsot. Adj, kérünk bűneink alól feloldozást, betegségből gyógyulást, életet, örök életet. Jézus nevében kérünk.

Így teremts most a szívünkben is és körülöttünk is igazi csendet, és add, hogy az emberi szó a te teremtő igédként érkezzék meg hozzánk és munkálja bennünk azt az új életet, amivel meg akarsz ajándékozni minket már itt, és ami megmarad az örökkévalóságban is.

Ajándékozz meg minket most feljebb, mint ahogy azt elképzelni tudjuk.

Ámen.

Igehirdetés

A második parancsolatban Isten arra utasít, hogy Őt semmi módon ki ne ábrázoljuk, és hogy semmilyen teremtményét vagy azok képmását vallásos tiszteletben ne részesítsük.

Ez a parancs az, amihez szankciót is fűz a mi Urunk, hangsúlyozván ezzel különös fontosságát: ha valaki ezt megszegi, az gyűlöli Őt és annak a családjában ennek a rossz következménye három-négy nemzedéken keresztül is érezhető lesz. Aki azonban az Ő igéjét – ezt is – komolyan veszi, azt az Ő áldása kíséri akár ezer nemzedéken keresztül is.

Olyan sok fontos időszerű üzenete van ennek a parancsnak számunkra, hogy ma szinte inkább csak felsorolásszerűen tudok ezek közül néhányat említeni.

1. Az első ez: ősi törekvése az embernek, hogy Istenét vagy isteneit, akiben, akikben hitt, valami módon kiábrázolja, szemlélhetővé, megfoghatóvá, kezelhetővé tegye. Ezért alkotott istenképeket, istenszobrokat, ezért istenít néha emberi személyeket, mert ott van az az indíték emögött, hogy látni akar és nem hinni. Az a biztos, amit lát. Arról tud másoknak bizonyságot tenni, amit megfoghat és felmutathat, és e-gyáltalán fogni akarja isteneit, kezelni, ma-nipulálni akarja őket. Ő akar uralkodni az isteneken, hogyha elérkezik lehetőségeinek határához, akkor alkalmazhassa isteneit, hogy ezen a határon túl is mehessen még.

Nos, ezt megcsinálhatja az ember az “úgynevezett istenekkel”. Azokkal, akiket ő maga kreált, teremtett magának, de nem teheti meg az egy, igaz, élő Istennel. Ő tudniillik egészen más, mint a mi isteneink, amikkel benépesítettük ezt a világot. Annyira más, ahogy azt az Ézsaiás 40-ből az imént olvastuk. Azt kérdezi Isten az Ő népétől: kihez hasonlíthattok engem? Kihez lennék hasonló? Van még valaki, aki egyet-len szóval megalkotta ezt a csodálatos és bonyolult világmindenséget? Aki a csillagok felett trónol? Aki egy mozdulatával fejedelmeket tesz semmivé, és semmiket emel fel? Mutassatok még valakit!

Kihez hasonlíthatnátok engem? Senkihez nem lehet Őt hasonlítani. Isten valósága nem fér bele az emberi képzelőerőbe, következésképpen nem tudjuk Őt elképzelni: kicsoda, milyen. Csak képzelődhetünk, és biztos, hogy tévedünk. Valami torzót, valami hamisat gondolunk el.

A pogányok kezelhetik a bálványaikat, az élő Istenen azonban nem uralkodhat az ember. Nem is teheti Őt láthatóvá. Nem láthat engem ember élvén – mondta Isten. Őbenne csak hinni lehet. Pontosabban az Ő beszédét, kijelentését lehet hittel komolyan venni. Aztán a hívő ember felismeri Isten jelenlétét az Ő munkáiban, cselekedeteiben, és tisztelheti Őt, mint ennek a világmindenségnek az alkotóját, aki maga azonban nem fér bele a világba, amit alkotott.

Pontosan ez a magyarázata a második parancsolatban levő tilalomnak, és jó lenne, ha ezt megjegyeznénk, mert ez az összes vallástól megkülönbözteti a mi Bibliára épülő hitünket.

A Szentírás világszemlélete az, hogy Isten Isten, a világ világ, és a kettőt semmi módon nem lehet összemosni. Ami azt jelenti: a világ mint teremtmény, nem isteni valóság, hanem Isten alkotása; és Isten mint teremtő nem a világnak egy darabja.

A pogányság elmossa az Isten és a világ közti határt. Tipikusan jellemző ez a hinduizmusra, buddhizmusra – általában a keleti vallásokra. A Bibliától ez a szemlélet idegen, sőt ennek az ellenkezőjét mondja. Éppen ezért nem lehet megragadnunk Istent ennek a világnak a képeiben, és nem lehet Őt semmi módon hitelesen kiábrázolni. Aki mégis megpróbálja, az bizonyos, hogy nem Őt ábrázolja ki, hanem valamit, valakit, aki az ő képzeletében meg-született. Hamis istent, bálványt alkot.

Ezt az ősi törekvést leplezi le tehát Isten a második igében, és ezt tiltja meg nekünk. Eszünkbe se jusson, hogy uralkodni akarjunk az élő Istenen. Ez az Isten teremtő Úr. Ő teremtette a világot, s a világ áll fenn Őbenne – ahogy Pál az athéni prédikációban mondta – és nem Isten van benne ebben a világban.

2. A második fontos tanítása ennek a parancsolatnak az, hogy az ember nemcsak hamis istenképeket képes alkotni, hanem hamis istenképzetek, elképzelések is megszületnek az agyunkban. A második igében Isten minden róla alkotott hamis képzetet kíméletlenül összetör.

Ilyen hamis istenképzet például a jó Isten. Ugye a jó Istent azért találtuk ki magunknak, mert az ember szeretné, ha Isten olyan lenne, aki őt mindenben megsegíti. Megmondom neki, hogy most miben segítsen: jaj Istenem, segíts meg! Miben? Abban, amit szeretnék elérni. Én Őt mindig szívesen tanácsolom, Ő meg engem mindig szívesen segítsen. Ha vétkezem, akkor forduljon el, és legyen olyan, mint a jóságos nagyapó, aki az unokáknak a csibészségein vagy néha a gazemberségein is nevet. Ilyen a jó Isten. Az az Isten azonban, aki ezt a világot teremtette és aki nekünk magát a Bibliában kijelenti, egyáltalán nem ilyen.

A másik a haragvó Isten, akivel megverethetem az ellenségemet. Én nem birok vele, mert nagyobb, de forr bennem a méreg és a keserűség, és az istenemet rászabadítom az ellenségemre. – Fel se lehetne sorolni azt a sok hamis istenképzetet, ami megszületik az ember elméjében. Ilyen volt egy időben a magyarok Istene és sok minden más.

Most egy legújabbról szeretnék beszélni – ha röviden is, mert fertőzi már a gyülekezetünket is. Ez pedig a “szerető Isten”. Az a szerető Isten, akinek a szeretetét azonban egészen másként képzelik azok, akik az Ő modern hívői és tisztelői, mint ahogy azt Isten magáról mondja.

A szerető Isten nem kíván az Ő tisztelőitől semmit. Akik Őt imádják, azok min-dig boldogok. Ahogy ők mondják sokszor – mert azt hiszik, így jobban megértjük – ők happy-k. Ez a happy-keresztyénség elképzel magának egy olyan Istent, akinél a hitből semmi nem következik. Aki nem vár semmit azoktól, akik Őt tisztelik. Az Ő tisztelői összejönnek és örvendeznek. Minek? Elsősorban egymásnak, meg annak, hogy Isten elfogadja őket ilyeneknek, ami-lyenek, és nem is akarja, hogy megváltozzanak. Életváltozásról, kereszthordozásról, áldozathozatalról ez a happy-keresztyénség nem szokott beszélni. De arról sem, hogy mibe került Istennek az, hogy így szeret minket. Arról meg végképp nem, hogy mibe kerül annak, aki elfogadta Isten szeretetét és tőle új életet kapott, hogy őt a világban vállalja és Jézus Krisztusnak valóságos követője legyen.

Erre a hamis képzetre is jellemző, ami mindegyik másikra, hogy kiragadnak részleteket a kijelentésből, sok igazságmozzanat van benne kétségtelenül. A Biblia úgy beszél Istenről, mint aki szeret minket, sőt Ő maga a szeretet. Csakhogy azt olvassuk: aki az Ő egyszülött Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna vele együtt mindent nekünk. Mibe került Istennek az, hogy szeret minket? Azt olvassuk Isten szeretetéről: úgy szerette ezt a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta. Az áráról is beszél a Szentírás.

Beszél arról, amit főleg János a leveleiben élesen megfogalmaz. Tegyék egyszer egymás mellé a János 3,16-ot meg az 1Já-nos 3,16-ot. Az első arról beszél: meny-nyire szeret minket Isten, és a másikban ezt olvassuk: “Abból ismerjük meg a szeretetet, hogy Ő az életét adta értünk; ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért.” Akkor is happy leszel, ha ezt komolyan veszed? Az igazán keresztyének ezt komolyan veszik. És ők úgy is boldogok, miközben lassan odaadják életüket másokért.

Talán érezzük a különbséget: boldogok, de nem happy-k. Néha sírva is boldogok. Egy ravatal mellett megállva is. Ott van a szívükben az az öröm, amit Krisztusban megtaláltak. Amikor kigúnyolják és hátraszorítják őket, akkor is boldogok, és annak ellenére is vállalják azt a Krisztust, aki vállalta őket. Mert ők az Isten igazi szeretetét ismerték meg. És ők tudják, hogy ilyen is van a Bibliában: akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz mindenkit, akit fiává fogad. A happy keresztyének nem tudnak mit kezdeni az ilyen igékkel, mert nem teljes az Isten-ismeretük. Egy torz istenképet festettek maguknak.

Nos, a második parancsolat nemcsak a hamis istenképek, hanem a hamis istenképzetek ellen is harcol, és óv minket attól, hogy rajongó, torz szemléletű, úgynevezett keresztyének módjára mi teremtsünk magunknak számunkra szimpatikus Istent. A magát igéjében kijelentő, a Jézus Krisztusban önmagát odaáldozó Isten az igazi, élő Isten, aki minket is arra hív, hogy Krisztus példáját kövessük: ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. És Ő belehalt abba, hogy minket szeretett. Aki ezt az utat választja, az jut el az igazi boldogságra, amit Jézus kínál neki.

3. Ha semmiképpen nem szabad Istent elképzelnünk, sem kiábrázolnunk, mert úgysem tudnánk, akkor hogyan értékeljük a Szentírásnak az antropomorf kijelentéseit? Tehát azt, amikor a Biblia úgy beszél Istenről, hogy emberi tulajdonságokkal ruházza fel. Azt mondja a zsoltáros: hajtsd hozzám, Uram, a te füledet, és hallgasd meg az én kérésemet. Azt olvassuk egy helyen: az Úr szemmel tartja az egész világmindenséget, és lát minden egyes embert. Arról tesz bizonyságot az Ő népe, hogy kihozott minket az Úr a rabságból erős kézzel és kinyújtott karral.

Ha Őt nem szabad sehogy sem elképzelnünk, akkor hova tegyük ezeket a kifejezéseket? Ez itt irodalmi eszköz. Valamit úgy akar érzékletessé tenni valaki, hogy egy képet használ. Nem a kép maga hangsúlyos, hanem amit azzal érthetővé, szemléletessé akar tenni. Ezek a kifejezések nem az Isten valóságát írják le.

Tehát ha Isten füléről olvasunk, nehogy azt képzeljük, neki is két füle van oldalt. De nem tudjuk másként kifejezni azt, hogy nem a levegőbe beszélek, amikor imádkozom, hanem egy élő személyhez, akinek fontos vagyok, aki hallja, hogy mit mondok, és válaszolni fog rá. Tapasztalja a hívő, hogy jön válasz rá. Akkor nyilván az történt, ami azokkal az embertársaimmal, akik odafigyeltek rám, amikor beszéltem. Nem tudom másként elmondani, csak ilyen emberi, antropomorf kifejezésekkel. Nem kell ezen fennakadni, és nem kell dramatizálni, ez az érthetőséget szolgálja, hogy ahogy a hívő megtapasztalja Isten valóságát, azt valahogy – és nyilván csak a saját fogalmaival – el tudja mondani, ki tudja fe-jezni.

4. Ez kényes fejezet. A mai napig is vannak olyan keresztyén felekezetek, amik gyakorolják a képtiszteletet. A görögkeleti egyházban, a római egyházban van bizonyos szerepe ennek.

1963-ban a II. Vatikáni Zsinat a szent liturgiáról szóló Constitutio-ban egyebek között a következőket írta: “A templomokban a hívők általi tiszteletre szolgáló szent képmások elhelyezését meg kell tartani, de csak korlátozott számban.” – És hívők sokasága zarándokol ma is olyan képekhez és szobrokhoz, amiknek különös erőt tulajdonítanak, amik talán könnyeznek, vagy csodatételt várnak tőlük. Ez van az egyik oldalon.

Nyilván ennek az ellenhatása volt az, hogy az I. századtól kezdve újra és újra voltak képrombolók, akik nemcsak kivittek a templomokból minden ábrázolást, hanem az egész képzőművészetet a második parancsolat megszegésének tekintették.

Mi itt a helyes, biblikus álláspont? Ha a második parancsolat alapján röviden a-karjuk megfogalmazni, úgy gondolom ezt mondhatjuk: képzőművészet igen, kultuszkép nem!

A második parancsolat nem a művészi ábrázolásokat tiltja meg, hanem azt, hogy azok bármi módon vallásos tiszteletet kapjanak. Művészi ábrázolások a jeruzsálemi templomban is voltak, de nem a vallásos tisztelet tárgyaiként, hanem az Isten tiszteletére használt eszközök díszítő elemeiként. Mert az volt mögöttük, hogy a mi Istenünknek minél szebbet, minél jobbat akarunk adni. Ne csak sima nyele legyen annak a késnek, amivel a főpap az áldozatot feldolgozza. Legyen az díszítve. Mindent, ami tőlünk telik, adjunk bele az istentiszteletbe. De nem azt tisztelték aztán, hanem azzal tisztelték Istent. Annak nem volt val-lásos jelentősége.

Azt hiszem, nem olyan nehéz ez a distinkció. Mert ugyanígy van ez az emberek tiszteletével is. Más valakit tisztelni, és más valakit vallásos tiszteletben részesíteni. Azt hiszem, ez nem fogja bántani az esetleg köztünk levő római katolikus testvéreket sem, ha ezt jól értik. Mi tiszteljük Máriát, Jézus anyját, hiszen különös bizalma volt Isten igéjében. Csodálatos engedelmességgel mondott igent Isten akaratára. Annak még arra a részére is, amit az angyal kijelentése nyomán először nem értett. Én vágyom arra, hogy ez az alázat és az Isten igéjébe vetett hit ott lenne a szívemben mindig. Akármit mond, ez legyen a válaszom: íme az Úrnak szolgája, legyen nekem a te beszéded szerint. Mi ezért tisz-teljük Máriát, de nem vesszük őt körül val-lásos tisztelettel, hiszen ő is ugyanolyan teremtmény, mint bármely más ember.

Ugyanez érvényes azokra a díszekre, amit esetleg valaki használ. Azt hiszem, semmi kifogás nem lehet az ellen, hogy valaki egy nyaklánccal és azon levő apró dísszel ékesíti magát. De ha az a dísz esetleg azt a csillagképet ábrázolja, vagy annak a szimbólumát, ami alatt az illető született, és ő azt fontosnak tartja hordani, vagy azon valami “szerencséthozó” négylevelű lóhere fityeg, vagy amulettként használja, csak akkor nyugodt a dolgozatírásnál, ha az ott van a nyakában, a zsebében, vagy a kezében, amikor ehhez már hit fűződik, az biztos, hogy elválasztja Istentől. Nem o-lyan nehéz ezt a különbségtételt megtenni, úgy gondolom.

A Biblia alapján azt mondhatjuk: képzőművészet és egyáltalán a művészetek igen, de képtisztelet, kultuszkép semmiképpen nem, mert ezt az utóbbit tiltja meg Isten a második parancsolatban. Mi a helyzet a Jézus-ábrázolásokkal? Jézusról nem maradt fenn hiteles ábrázolás. Nem tudjuk, hogy Ő milyen volt. Éppen ezért legjobb, ha senki nem kezdi találgatni, mert biztos, hogy a maga elképzelése szerint alkot egy Jézus-képet. És lesznek magas, kékszemű, szőke germán Jézusok, meg lesznek fekete, néger Krisztusok, és egyik sem felel meg a valóságnak.

Láttam sok nagy művésztől, hívő művésztől olyan ábrázolást, hogy ha mindenképpen Jézus jelenlétét is a képre akarta vinni, akkor lehetett látni két nagy kezet, amint egy kisgyermeket felemel, és csak azt lehetett látni, vagy amint az éhezőnek enni ad, vagy egy beteget megérint. Nem tudjuk, milyen volt, akkor ne képzeljük el, de így is lehet érzékeltetni, hogy a két hatalmas kéz azt a kicsi gyereket felemeli, és ebben benne van az evangélium.

Úgy gondolom, nem az a feladatunk, hogy ezt most részletezzük. Inkább csak azért tértem ki ennyi mondanivaló erejéig rá, mert gyakran előjön ez mint kérdés.

5. Szankció. Azt mondja Isten: “Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem. De irgalmasan bánok ezerízig a-zokkal, akik szeretnek engem, és megtartják parancsaimat.”

Ez azt jelenti, hogy minden embernek az Istenhez való viszonyulása kihat az utódaira is. Tehát hadd mondjam ilyen személyesen: Ha te valóban istenfélő ember vagy, bizalmadat egyedül az élő Istenbe veted, Őt úgy, ahogy igéjében beszél, imádod valóban, neki szolgálsz, teljes szívedből, teljes lelkedből szereted, – ennek az áldásos következményeit az utódaid is érezni fogják. Akár hívők lesznek, akár nem. Nem azt jelenti: üdvözülnek, azért mert te istenfélő vagy, de Isten áldása megnyugszik rajtuk. Ha pedig valaki istentelen életet él, Isten mellett esetleg valami vagy valaki más bálvánnyá válik az életében, akkor ez is kihat az utódaira, és ennek a rossz következményeit, ítéletét három-négy nemzedéken át is érezhetik. (Most nem akarom összehasonlítani, hogy ezer-ízig, harmad- és negyed-ízig, de ez is nagyon fontos itt Isten gondolkozását illetően).

Nagy felelősség és nagy lehetőség tehát ez, de nem végzet – ezt kell látnunk. Tehát, ha valakinek istenfélő, hívő ősei voltak, de ő maga istentelen, hitvány életet él, megszakadhat nála az áldás, és belép az ítélet. Vagy ha valakinek teljesen hitetlen ősei voltak, de ő találkozik Jézus Krisztussal, Őt befogadja az életébe, Jézus vére eltörli az ő egész múltját, akkor egy vadonatúj korszak kezdődik a család életében, s belép az áldás. S ettől kezdve érvényes az, hogy ezerízig megáldja Isten azokat, akik Őt szeretik és az Ő parancsait megtartják.

Nagy ajándék, ha valakinek imádkozó, istenfélő ősei voltak. Ez azonban nem teszi szükségtelenné azt, hogy neki magának kell elfogadnia bűnei bocsánatát és az üdvösséget. Ez még nem üdvözít senkit, csak Isten áldása kíséri. A felelősség alól nem menti fel.

Nagy felelősség tehát, hogy valaki hogyan él, ha a családját, az utódait nézi az ember, akkor is. A 112. zsoltárban van egy komoly figyelmeztetés, ami nekem évtizedek óta világít. Ezt olvassuk itt: “Boldog az az ember, aki féli az Urat és sok örömöt talál parancsolataiban. Utódja hős lesz a földön, a hívek nemzedéke áldott lesz.”

Tehát, ha valaki csakugyan jót akar a gyermekeinek, unokáinak, dédunokáinak, akkor ő maga legyen megszentelt életű, Isten parancsai szerint élő ember. A legnagyobb jót ezzel teszi velük. És ha valaki maradandó tőkét akar gyűjteni az utódainak, akkor éljen ilyen életet , mert ez a tőke az, amelyik évszázadok múlva is kamatozik még. Azt is mondja tehát itt Isten, hogy aki ezt a parancsot komolyan veszi, az áldássá lesz mások számára, aki ezt megszegi, a-miatt ítélet jöhet utódaira is.

*

Láttuk tehát először, hogy semmi módon ne akarjuk kiábrázolni Istent, mert nem tudjuk.

Láttuk, hogy nem kell izgulnunk az antropomorf kifejezések miatt, azok csak megkönnyítik azt, hogy mi Istent egyre job-ban megismerjük.

Láttuk azt is, hogy a képtisztelet és a képrombolás között vezet az a keskeny út, amin Isten népének járnia kell.

És láttuk, hogy milyen nagy felelősség és milyen nagy lehetőség az utódainkat illetően, meg a környezetünket illetően is ennek a parancsolatnak a komolyanvétele.

Végül azt szeretném még megemlíteni, hogy a Szentírás tud arról, hogy egyetlen hiteles istenképet kaptunk mi. Az egyetlen hiteles istenkép Jézus Krisztus maga. Ő mondotta: aki látott engem, látta az Atyát.

Pál apostol írja a Kolosséi levélben: Ő képe a láthatatlan Istennek. A Zsidókhoz írt levél ezzel kezdődik: Jézus az Isten dicsőségének visszatükrözése, és az Ő valóságának képmása. Aki hiteles istenképet akar, az ismerje meg Jézust egyre jobban!

Hogy kicsoda Isten, vagy ügyetlenül, de kifejezően szólva: milyen Isten, azt mi Jézus Krisztus életéből, szolgálatából, kereszthalálából és feltámadásából ismerhetjük meg. Ilyen a láthatatlan Isten. Aki nem nézte közönnyel vagy sértődötten, hogy mi otthagytuk Őt és azt mondtuk a bűnesetkor, hogy Ő se szóljon bele a dolgunkba, majd mi egyedül ... Aki nem nézte azt, hogy elveszítettünk mindent, ami igazán emberré tehet minket és emberivé az életünket. Aki Jézus Krisztusban utánunk jött, hogy felemeljen onnan, ahova zuhantunk. Sőt helyettünk elszenvedte a mi halálos ítéletünket, hogy nekünk életünk legyen és bővöl-ködjünk. Ilyen az Isten. És ez az Isten szeretete. Aki ma is hív minket magához, vagy segít, hogy bátrabban, több hittel kövessük a mi Urunkat, akinél el van készítve mindaz, amire ebben az életben és az örök életben szükségünk van. Ilyen az Isten. És Őt éppen, és egyedül csak Jézus Krisztus sze-mélyében és munkájában ismerhetjük meg.

Jézus ma sem testi valójában van jelen közöttünk, de egészen valóságosan jelen van igéje és Szentlelke által. Az úrasztalán levő egyszerű jelek: a kenyér és a bor is az Ő halálát hirdetik, amit Ő vállalt értünk szeretetből. Ezekben a jelekben sem testileg van Ő jelen, de az ige és a Szentlélek meggyőz minket arról, hogy amilyen valóságosan magunkhoz vesszük az egyszerű jeleket, olyan valóságosan adja nekünk az Ő bűnbocsátó kegyelmét és az új életet. Vagyis olyan valóságosan adja a hívőnek Jézus önmagát, hogy valóság legyen: nem én élek többé, hanem él bennem a Krisztus. Hogy kiábrázolódjék bennünk a Krisz-tus – ahogy Pál apostol a Galatáknak írja.

A második parancsolatot akkor tudjuk betölteni, ha Jézust egyre jobban megismerjük, ha neki az életünkben korlátlan teret adunk, ha valóban Ő élhet és egyre hatalmasabban élhet bennünk, mi pedig egyre inkább hasonlíthatunk hozzá.

Imádkozzunk!

Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, köszönjük, hogy nem kell nekünk képzelődnünk, és semmi módon elképzelnünk, hogy ki a mi Istenünk. Köszönjük, hogy te bemutattad nekünk, milyen az Atya szeretete, hűsége, hatalma. Köszönjük, hogy semmit sem mondtál és tettél magadtól, hanem attól, aki küldött téged. Köszönjük ezt a csodálatos közvetítést, amit elvégeztél, hogy bennünk is megjelenhetnek isteni vonások.

Köszönjük, Urunk, hogy ott van a Bibliában ez a mondat is: isteni természet részeseivé lehetünk. Olyan messze vagyunk még ettől. Annyira uralkodik bennünk, hogy csak azt hisszük, amit látunk, amit megfogunk, hogy még rajtad is uralkodni akarunk. Téged használni és felhasználni a magunk céljai eléréséhez. Szabadíts meg minket minden effélétől! Szabadíts fel minket arra, hogy szívből, mélyen megalázzuk magunkat előtted, és készek legyünk szolgálni neked.

Hadd tudjuk teljes bizalommal elmondani: íme az Úr szolgái, legyen nékünk a te beszéded szerint. Legyen nekünk valóban a te igéd lábaink szövétneke és ösvényünk világossága. Legyen a te Szentlelked a mi egyetlen vezérünk. Ő irányítsa minden gondolatunkat és akaratunknak minden rezdülését. Ő segítsen el egyértelmű, határozott döntésekre, a neked való feltétlen engedelmességre, és így arra az igazi boldogságra, ami a te mai tanítványaidnak is osztályrészük lehet, és ami csak előleg abból a teljességből, ami odaát vár reánk.

Könyörülj rajtunk, és engedd, hogy megújuljunk mindannyian a veled való közösségben. Segíts el minket egyre teljesebb istenismeretre, és egyre teljesebb engedelmességre.

Könyörgünk azokért, akik semmit ebből nem tudnak, vagy nem hisznek, csak azt érzik ami fáj nekik, ami hiányzik, ami miatt szenvednek. Pótold ki, kérünk, a nélkülözők hiányait és használj ebben minket is. Formálj minket használható szolgáiddá. Segíts, hogy taníthatók, vezethetők legyünk.

Szabadíts meg minden önzéstől. Taníts meg továbbadni azt, amit mi is úgy kaptunk tőled: jó szót, anyagiakat, időt. Segíts ezt elkezdeni már a mieinken, a házunk népén, a közelünkben élőkön, és folytatni minden élethelyzetben. Add, hogy ne magunknak legyünk fontosak, hanem mindennél fontosabb legyen nekünk az, hogy te mit akarsz, hogy cselekedjünk, és mindig fontosabb legyen a másik, mint a magunk kényelmes és érdeke.

Könyörülj meg rajtunk, és így formálj ezáltal az ige által is. Tégy minket szabadokká minden megkötöző erőtől, minden bálványnak az igézetétől. Segíts el az Isten fiainak a szabadságára!