Lekció: Róm 2,17-24

Alapige: 2Móz 20,7

“Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, ha valaki hiába mondja ki a nevét!”

Imádkozzunk!

Istenünk, bűnbánattal állunk meg előtted, és megvalljuk: sok tekintetben reánk is igaz, amit most olvastunk. Olyan sok mindent nem vettünk komolyan életünk során, amire másokat tanítottunk és lelkesítettünk. Olyan sokszor magunk tettük az ellenkezőjét annak, amit a gyerekeinktől megköveteltünk. Olyan sok mindent nem gyakoroltunk, amire biztattunk másokat. Isten, légy irgalmas nekünk bűnösöknek!

Kérünk, bocsásd meg nekünk mindazt, valahányszor a méltatlan, hiteltelen, szentségtelen életünk miatt káromolták a te szent nevedet a pogányok. Annál inkább csodáljuk türelmedet, Istenünk. Köszönjük, hogy ennek ellenére ma is magad elé engedsz, sőt nagy szeretettel te hívsz minket.

Kérünk, segíts ezt a csendes órát most azzal tölteni, amire adtad. Teljes bizalommal kiszolgáltatjuk magunkat neked. Beszélj velünk arról, ami szerinted fontos. Ajándékozz meg azzal, ami nélkül szűkölködünk, és szabadíts meg mindattól, ami nyomaszt és megnyomorítja az életünket. Segíts el igazi bűnlátásra, ajándékozz meg a bűnbánat könnyeivel, és a bűnbocsánat túláradó örömével. Ajándékozz meg minket bizonyosságokkal.

Urunk, oly sok szörnyűség történik itt körülöttünk és olyan tehetetlenül nézzük ezt a sok nyomorúságot és hazugságot. Könyörülj meg rajtunk és formálj olyanokká, akik tudunk úgy élni, hogy látván az emberek a mi cselekedeteinket, dicsőítenek téged. Akik tudunk tereád mutatni; aki választ adsz a kérdéseinkre, erőt a terheinkhez, bocsánatot és feloldozást a bűneinkből; aki jövőt készítesz nekünk és hisszük, hogy népünknek is. Hadd legyünk itt most mindnyájan a te műhelyedben. Hadd lépjünk be most a te rendelődbe, áldott Orvos, Jézus Krisztus. Gyógyítsd a beteg életünket, hogy a te gyógyító erőddel tudjunk azután szolgálni ebben a világban. Erre tégy minket készekké és képesekké.

Ajándékozz meg feljebb, mint ahogy azt elképzelni tudjuk!

Ámen.

Igehirdetés

Isten a harmadik parancsolatban nem azt tiltja meg nekünk, hogy kimondjuk a nevét, hanem azt, hogy hiába mondjuk ki. Mit jelent ez? Három kérdésre keressünk választ: 1. mi Isten neve, 2. részletesen szeretnék szólni arról, hogy mit jelent az Ő nevét hiába kimondani, 3. mit jelent az, ha nem hiába mondja ki valaki az Ő nevét.

1. Mit jelent Isten neve? Ez a szó: Isten, nem név. Isten tulajdonneve végső soron az, ahogyan Ő egyszer Mózesnek bemutatkozott, a Jahve név, amelyet némelyek Jehovának is szoktak ejteni.

Amikor az égő csipkebokornál elhívta Isten Mózest, még nem mondta meg a nevét. Amikor azonban Mózes kész engedelmeskedni, és elküldi őt az erejét messze meghaladó útra, a fáraóhoz, hogy szabadítsa ki a népet, akkor ezt olvassuk a Szentírásban: “Azután beszélt az Isten Mózessel, és azt mondta neki: Én vagyok Jahve! Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak úgy jelentem meg, mint mindenható Isten, de az én Jahve nevem nem volt ismert előttük.” (2Móz 6,2-3)

Ettől kezdve aztán Mózes is úgy dicséri az Urat, hogy az Ő szent nevén szólítja, és amikor néhány fejezettel később szép, Istent magasztaló imádsága elhangzik, ott már ő is ilyeneket mond: “Az Úr (vagyis Jahve) vitéz harcos, Jahve: ez a neve.” (2Móz 15,3)

A későbbi zsidóság olyan komolyan meg akarta tartani Istennek ezt a parancsát, hogy ne mondják ki hiába Isten szent nevét, hogy óvatosságból egyáltalán nem ejtették azt ki. Amikor a Szentírásban ezt olvasták: Jahve, akkor a mai napig azt mond-ják helyette: Adonaj, vagyis Uram. Érdekes, hogy a mi bibliafordításunk is követte ezt a gyakorlatot, mert ahol Isten előbb említett szent neve fordul elő, ott a mi Bibliánk is csaknem mindenütt azt írja: Úr. Így a most olvasott harmadik parancsolat is az eredeti héber szövegben így hangzik: “Ne mondd ki hiába Istenednek, Jahvénak a nevét, mert nem hagyja Jahve büntetés nélkül azt, aki az Ő nevét hiába felveszi.” Voltak tehát, akik óvatosságból, hogy meg ne szegjék ezt a parancsot, egyáltalán nem mondták ki ezt a nevet.

A másik véglet az, amit a Jehova tanúi vallanak, akik azt állítják, hogy mivel Isten ezen a néven jelentette ki magát, csak az tiszteli Őt helyesen, aki ezzel a névvel illeti mindig, holott maga a Biblia is sokféle elnevezést használ, amikor Istenről szól. És éppen a harmadik parancsolat szellemében mondhatjuk, hogy nem az a fontos, hogy valaki milyen névvel nevezi meg a mindenható Istent, hanem hogy milyen szándékkal említi az Ő nevét. Mert itt követhetjük el azt a bűnt, hogy hiába, vagyis helytelenül, nem megfelelő módon mondjuk ki az Ő nevét.

Egyébként a név magát a személyt jelentette mindig. Az ókorban sokkal inkább fedte egymást ez a két fogalom, mint ma. Ha valakinek a nevét gyalázták, azt személye elleni sértésnek vette, azzal őt magát gyalázták.

Még annyit: Jézus főpapi imájában van egy gyönyörű mondat, amelyikből kiderül, hogy Isten nevét, vagyis az Ő lényét, személyének lényegét Jézus Krisztus jelentette ki nekünk. Amikor Jézus számot ad az Atyának ebből a világból búcsúzkodva, akkor ezt mondja: “Kijelentettem a te nevedet az embereknek, akiket nekem adtál e világból.” (Jn 17,6)

Ennyit röviden arról, hogy mi Isten neve.

2. És most szóljunk részletesebben arról, hogy ki mondja ki Isten nevét hiába, és mit jelent ez a szó: hiába kimondani, és miért van ilyen szigorú szankció utána, hogy nem hagyja az Úr büntetés nélkül, aki ezzel próbálkozik. Szeretném ennek a bűnnek az őseredeti jelentését világossá tenni, és aztán csak felsorolni, hogy milyen változatai fordulnak elő napjainkban.

A pogányoknak az volt a hiedelmük, hogy ha ismerik egy istennek a nevét, uralkodhatnak rajta. Aki ismeri egy isten nevét, megidézheti, rákényszerítheti az istenséget, hogy segítsen annak, aki az ő nevét hajtogatja. Az isten nevének az ismételgetésével az ember rákényszerítheti a maga akaratát istenre, használhatja az istent, akit tisztel. Felhasználhatja őt a maga egyéni céljai elérésére. Pontosan ez az, amit Jézus a Hegyi beszédben elítél, amikor az imádságról szólva azt mondja: Ne úgy imádkozzatok mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy az ő sok beszédükért hallgattatnak meg. (Mt 6,7) Ez nem azt jelenti, hogy a pogányok hosszan imádkoztak (azt is jelentheti). Ez vallástörténeti szakkifejezés, és azt jelenti: addig ismételgették az istenük nevét, hogy remélték, majd csak elunja már magát, és teljesíti azt, amit az imádkozó el akar érni. Tehát mindenképpen az ember önmagát tekintette úgy, hogy ő felül van, az isten alul, és isten nevének az ismeretében birtokolja istent és felhasználhatja a maga céljaira.

Nos, ez az, amit Jahveval, az egy igaz, élő Istennel nem lehet megtenni. Nincs ember, aki Őt használhatná. Maga a gondolat is istentelen, istenkáromló, hogy vakmerőségében arra vetemedjék valaki, hogy az élő Isten nevét ismételgetve rákényszerítheti a maga akaratát Istenre. Ezen csak nevetni vagy sírni lehet. Ez teljesen elképzelhetetlen. Pontosan ebben különbözik az egy igaz, élő Isten az úgynevezett istenektől, az embercsinálta bálványoktól.

Olvastuk két héttel ezelőtt, meg négy héttel ezelőtt, hogy bálványt gyártani mindenki tud. Kimegy az ember a szekercével, vág egy szép szál fát, szobrot farag belőle, hajbókol előtte. Ad neki valami nevet. Annak a nevét ismételgetheti, elszórakozhat vele. Az csak fa vagy kő, de néma és tehetetlen. Nem így a mi Istenünk! – olvassuk a prófétáknál a bizonyságtételt. Ő élő Úr! Vele nem lehet így szórakozni! Aki Őt ismeri, annak eszébe sem jut, hogy használni akarja Őt, hanem az ilyen ember éppen arra törekszik, hogy Isten használhasson minket.

Hiszen a legnagyobb megtiszteltetés egy ilyen nyomorult embernek az, ha Isten használ, ha felhasznál az Ő céljaira. S miközben valaki tudatosan engedelmeskedik neki, aközben válik emberré. Aközben nyerjük vissza a bűnben elveszített pozíciónkat. Aközben lehetünk Isten eszközei. – Sőt Pál apostol alázattal leírta, hogy “mun-katársai.” Így töltheti be minden ember a maga küldetését. Így kerül a helyére. Így érzi magát otthon ebben a világban, és otthon a mennyei világban. Onnan jön az irányítás, és itt végzi áldott tevékenységét. De nem Istenét akarja rávenni arra, hogy cselekedje meg, amit az ember mond, hanem az ember kérdezi újra és újra: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Nem kényszeríteni akarja Istent az Ő neve ismételgetésével, hanem engedelmeskedni akar neki, a-kinek a nevét mindig tisztelettel és alázattal mondja ki.

A másik sajátosan pogány gondolat az volt, amitől óv Isten a harmadik parancsolattal, hogy ezek a pogányok szükségképpen korlátozták a maguk isteneinek a hatáskörét. Annyi józanság volt bennük, hogy egy isten sem tudhat mindent. Egy isten sem uralkodhat minden felett, hanem minden népnek megvan a maga istene, és annak az istennek a felségterülete az a nép, az az ország. Vagy egy helynek az istene. Olvasunk ilyet a Bibliában: hegyes vidéken lakó népeknek síkságon kellett csatázniuk, és józanul számoltak azzal, hogy a hegyek istenei nem tudnak segíteni nekik a síkságon. Jóba kellene lenni a síkság isteneivel. Tehát a pogányok istenei csak egy bizonyos nép felett uralkodnak, egy bizonyos helynek vagy területnek az uralma az ő hatókörük, és az életnek egy bizonyos területén fejthetik ki a maguk istenségét. Van a tengernek istene, a vándorok istene, a szerelem istennője, és ki-ki a maga helyén tud csak istenkedni.

Nos, aki így gondolkozik Istenről, hogy az Ő hatásköre bármi módon be van szűkítve, hogy az Ő illetékességét megnyirbálja, hogy az Ő uralkodását korlátozza valamire, az teljesen hiábavalóan gondolkodik róla. És ha így mondja ki az Ő nevét, hiába mondja ki. Mert Isten az egész kozmosznak, az egész világmindenségnek teljhatalmú Ura. Minden népnek Istene és Ura. A pogányoknak is, a nem hívőknek is. Mert Ő az istenek Istene, azok bálványainak is Ura, hiszen azok fa és kő. Halottak. Ő viszont élő Isten, aki teremtett mindent.

Az Isten szuverenitásáról szóló bibliai bizonyságtétel van ott a harmadik parancsolat mélyén. Az, hogy Ő úgy Úr a teremtés jogán, hogy senkinek nem tartozik számadással, felelősséggel, elszámolással. Viszont mi mindnyájan neki tartozunk felelősséggel és elszámolással, akár tudjuk, akár nem, akár komolyan vesszük ezt, akár nem. Aki nem így gondolkozik Istenről, és nem így beszél róla, az hiába veszi fel az Ő nevét. Mert az besorolta az élő Istent a bálványok közé, – vagyis nem ismeri Őt, képtelen megfelelően tisztelni. Egyáltalán nem tiszteli, ha bálványnak tekinti, ha úgy gondolja: korlátozott a hatalma, valami neki nem lehetséges. Egyáltalán nem tiszteli, ha föléje akar kerekedni és ő akarja irányítani vagy használni az élő Istent, és nem hagyja az Úr ezt büntetés nélkül.

A helytelen gyakorlat tehát a helytelen Isten-ismeretből fakad. Ezért jelenti ki magát Isten az Ő népének újra és újra az Ő tetteiben és az Ő igéjével. Ő valóban a seregeknek Ura, és aki ezt komolyan veszi, hogy Ő mindenható Úr, akinek minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen; akinek van hatalma minden ember gondolatain, akaratán és érzésein, aki Ura a természetnek és kezében tartja a történelmet, az nem hiába mondja ki az Ő nevét. Az tudja, kit tisztel, most már csak meg kell tanulnia bízni benne, neki adni a dicsőséget és tőle várni mindent.

Ez sokkal nagyobb kísértés ám, mint ahogy azt gondoljuk, hogy besoroljuk mi is a mindenható Istent az istenek közé. Elképzelhetőnek tartjuk, hogy van, ami lehetséges neki, és van, ami nem. Kétségbeesünk, mintha Ő tehetetlen lenne abban a helyzetben, amiben most vagyunk. Aggodalmaskodunk, mintha a jövő is nem az Ő kezében lenne, mintha neki utólag kellene majd tudomásul venni: jaj, mi történt. Mintha nem Ő irányítaná az eseményeket. A világmindenség eseményeit is, meg a mi kicsiny életünk napi eseményeit is. Aki ezt nem veszi komolyan és nem ápolja, erősíti magában ezt az Isten önkijelentésére épülő bizonyosságot, az tévesen gondolkozik róla, és hiába mondja ki az Ő nevét. Rosszul fog imádkozni. Nincs benne az, hogy mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te ... Nem tudja Isten kezéből elfogadni az élete próbáit, veszteségeit, nehézségeit. Nem mer igazán bízni benne és rábízni a szeretteit, a népünket, az evangélium ügyét; ennek az egész feje tetejére állt és megveszekedett világnak a jövőjét, valahogy benne látja Őt a forgatagban, és nem látja, hogy Ő felette van mindennek, és ugyanakkor érthetetlen szeretettel hajol közel a legkisebbhez is. Aki nem ismeri Őt igazán, az nem tudja Őt tisztelni sem. Az megpróbálja hiába kimondani az Ő nevét, és ez csak büntetést von maga után.

Hadd javasoljam mára is, hogy hagyjunk egy kis időt délután magunknak, hogy elgondolkozzunk ezen: kinek képzeljük Istent? Jó lenne, ha mindenféle elképzelést félretennénk, mert az csak torz lehet. Engedjük, hogy elénk lépjen Ő a Szentírásból. Vegyük észre Őt mint cselekvő Istent az események mögött, és kérjük: segítsen el az Ő Szentlelkével igazi helyes istenismeretre, hogy helyesen mondjuk ki az Ő nevét.

Felsorolhatatlanul sok formája van annak, hogy emberek hiába mondják ki Isten szent nevét. Amikor bármiféle mágia (varázslás) vagy babonaság során Istent mintegy megidézik, az Ő erejével akár jót, akár rosszat akarnak emberek tenni egymásnak, az durva istengyalázás, és az Ő nevének a hiábavaló felvétele, mert az ember akar manipulálni Isten erőivel. Csak úgy járhat minden ilyen ember, mint a Skéva fiai – a Cselekedetek könyvében olvassuk, akik ismerték Jézus nevét, és megpróbáltak maguk akciózni Jézus nevével és erejével, és megtépte őket a démoni lélek. Azt mondta: Jézust ismerem, de nem tudom, ti kik vagytok. Isten erejével csak Isten küldetésében szolgálhat az ember. Aki ismeri Őt, aki odaadó alázattal szolgálja őt, arra bizza rá az Ő nevét, és ad neki hatalmat a szükséges feladathoz. A mágia azonban nem ilyen.

Az Isten neve gyalázásának a legközönségesebb és legmindennapibb formája a káromkodás. Akár annak durva formája, akár a kifinomult városias forma, a jaj, Istenem, a Jesszusom és így tovább, amikor meglepetésében, csodálkozásában, rémületében az élő Istennek vagy a megváltó Jézusnak a szent nevét mocskolja be valaki.

A múltkor valaki mentségére azt mondta: jaj, én nem akartam gyalázni az Isten nevét, ez nálam csak töltelékszó. Pontosan ez a bűne: a szent Isten szent neve töltelékszóvá silányulhat. Az nem töltelékszó, azt megfontoltan, tudatos tisztelettel és helyén mondhatja ki csak mindenki. Pontosan ez a bűn, hogy töltelékszó.

Az Isten harmadik parancsolatának megszegése minden hamis eskü, mindenféle átkozódás, mindenféle gúnyolódás és Isten gyalázása. Sőt a Heidelbergi Káté azt mondja: még az is, ha valaki szó nélkül hallgatja, hogy gyalázzák Istent. Kálvin írja: még a kutya is megszólal, ha bántják a gazdáját. És én ne ugatnék, ha az én drága Megváltómat valaki gyalázza? Nyilván ez nem azt jelenti, hogy durván kioktatjuk azt, aki Isten nevét gyalázta, mert a legtöbbször az a helyzet, amit Jézus a kereszten mondott: nem tudják, mit cselekszenek. És nem kell kegyeskedve megsértődni, hanem nagy szeretettel bemutatni az illetőnek, hogy ki az, akit most gyalázott. Nem ismerik az emberek Istent. Nyilván kell ehhez megfelelő alkalom, de néha egy-egy mondat is eszméltethet valakit: ismered, akit szidtál most? Ő énvelem a legtöbb jót tette. Aztán ezt követheti egy beszélgetés, de ezt is szeretettel kell végeznünk.

Két olyan formáját szeretném még megemlíteni a harmadik parancsolat megszegésének, amit csak hívők követhetnek el. Az egyik, amikor valaki Istenre hivatkozva mond olyat, amit nem Isten közölt vele. Azt mondta nekem az Úr, hogy ... És ez nem igaz. Van, amikor igaz, mert van olyan, hogy Isten a Szentírást egészen személyessé teszi és azt a hívő ember vállalja és engedelmeskedik neki. Vagy Isten az újjászületett ember értelmét megvilágosítja és olyan döntésre segíti, ami elüt ennek a világnak a döntéseitől, és azt vállalja, mert Isten vezette el arra. Van ilyen. De sajnos, sokszor van olyan, hogy Isten kijelentésére hivatkozunk, holott szó sincs olyanról.

Amikor például valaki azt mondja: az Úr nekem azt mondta: hagyjam abba ezt a közös munkát, amit elkezdtünk. Ha őszinte lenne, talán azt kellene mondania: megunta, vagy belefáradt. Miért kell az Urat belekeverni abba, amiben nincs benne? Vagy: valaki odaáll egy másik elé és azt mondja: az Úrtól úgy értettem meg, hogy te leszel a párom. Néha azt kellene ehelyett mondania: tetszel nekem, és szívesen kezdenék beszélgetni néha veled. Ez lenne az őszinte, az igaz.

Van olyan – megint mondom –, hogy Isten vezeti az övéit és nyugodtan hivatkozhat arra, hogy az Úr ezt érttette meg velem. De abban bizonyosnak kell lenni. Annak egészen egyértelműnek kell lenni, és ez nem lehet kegyes szólam, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, aki az Ő nevét hiába mondja ki. A hamis próféták pontosan ezt csinálták. Megálltak a király előtt és elkezdték a szöveget: azt mondja az Úr ... És Isten utólag így szólt: én nem mondtam nekik semmit, és nem is küldöttem őket, és megbünteti őket. Jobb türelmesen várni, amíg Isten bizonyossá tesz valamiben, és csak akkor mondani, hogy Isten színe előtt ezt így értettem meg.

A másik, ami hívők tömegeit ejti meg, mint csapda, amikor úgy használjuk Isten nevét hiába, nem megfelelően, hogy gyalázatos módon élünk. Hogy a környezetünk azt hiszi rólunk, hogy keresztyének vagyunk és ilyenek a hívők, és közben ugyan-úgy élünk, mint a világ. Amikor egy adott esetben kiderül valami hitványságunk, engedetlenségünk. Lehet, hogy az illető valóban keresztyén, és nemcsak bitorolja ezt a nevet – ugye azt tudjuk, hogy a keresztyén név Krisztus nevéből származik, azt jelenti: krisztusi, Krisztushoz hasonló. És lehet, hogy sokszor valóban hasonló Krisztushoz, de vannak olyan helyzetek, amikor méltatlanul viselkedett. És ha ilyenkor nincs bátorsága beismerni, hogy most méltatlanul viselkedtem, engedetlen voltam, nem ez jellemző Krisztus tanítványaira – pont ebből akarok megtérni, akkor botránkoztatja a környezetet.

Azért olvastam fel a Római levél 2. részéből azt a néhány verset, mert Pál ott a szuper vallásosoknak írja ezt: ti, akik tanítotok másokat, ti, akik azt mondjátok: ismerjük a törvényt, ti, akik fejből tudtok idézni a Bibliából, vajon nem szegitek meg ezeket a parancsokat? Te, aki azt mondod: le lopj! – soha nem lopsz? Te, aki azt mondod: ne paráználkodj! – nem paráználkodsz? Ha igen, akkor ne csodálkozzatok, hogy miattatok káromoltatik az Isten neve a pogányok között.

Ez a harmadik parancsolat egyik tragikus megszegése, amikor a hívők miatt káromoltatik az Isten szent neve a pogányok között. Ahelyett, hogy úgy élnénk, ahogy Jézus a Hegyi beszédben mondja: látván az emberek a mi cselekedeteinket, dicsőíteni kezdik a mi mennyei Atyánkat. Fölragyog a mi nyomorult életünkön valami Isten dicsőségéből az engedelmes, odaszánt, alázatos, tiszta szolgáló élet közben. Ez a cél, erre segítsen el Isten mindannyiunkat! Jó lenne, ha ma délután ezt is megvizsgálnánk: Uram, mutasd meg nekem, mikor gyaláztak téged miattam, mert nem akarom, hogy ez ismétlődjék!

Ennyit arról: mit jelent hiába kimondani Isten nevét.

3. És van-e olyan eset, amikor nem hiába mondjuk ki? Van. Kettő egészen bizonyosan olyan: Amikor hittel beszélünk Istennel, és amikor hittel beszélünk Istenről másoknak.

Amikor hittel beszélget valaki Istennel, akkor nem hiába mondja ki a nevét. Erre egyenesen Ő bátorít minket. Azt mondja: “Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.” Amikor segítségül hívom és amikor dicsőítem. Az előbbi azt fejezi ki: bízom benne. Egyedül tőle várok segítséget. Az a segítség kell nekem, amit Ő kínál. Nem akarom Őt megkerülve sötét erők segítségét igénybe venni. Nem magamban, nem emberi hatalmasságokban bízom. Tudom, hogy Ő mindenek felett van, Ő az én erősségem és segítségem, Őt hívom segítségül. És aztán Őt dicsőítem. Akár már előre, hogy segíteni fog, utólag meg mindenképpen. Meg újra és újra, és számon tartom az Ő tetteit, beszélgetek vele folyamatosan. Szüntelen imádkozom. Mindig a vele való közvetlen közösségben vagyok.

Ennek a szemléletnek az alapja az, hogy a te akaratod legyen meg, és ne az enyém. Itt nem az ember akarja használni Istenét, hanem itt arra vágyik, hogy Isten használja őt arra, amire akarja. Ez az igazi imádás, a magunk odaszentelése. Így nem hiába mondja ki valaki Isten nevét.

Hadd említsem meg azt, hogy kísértések között járó, harcoló, lelki munkát végző hívők sokszor megtapasztaltuk már, hogy milyen erő van Jézus nevében. Amikor valakinek már csak arra van ereje vagy ideje, hogy Jézus nevét hittel elkiáltsa, vagy Őt segítségül hívja, nem hiába veszi az ajkára ezt a szent nevet.

A másik: amikor Istenről beszélünk másoknak. Amikor megvalljuk Őt. Amikor nem szégyelljük, hogy szeretjük Őt. Amikor nem titkoljuk, hogy valamennyire ismerjük Őt. Amikor másoknak is szívesen mutatjuk a hozzá vezető utat, hiszen rajtunk is Ő segített, és szeretnénk, ha rajtuk is segítene. Hiszen nekünk is Ő adott új életet, és Ő ezt kínálja másoknak is. Amikor nem ködösítünk, nem sorsról, gondviselésről, gondviselőről beszélünk, hanem megvalljuk: Ő a mi Istenünk. Őt dicsérjük, Őt magasztaljuk és vállaljuk Őt szégyenkezés nélkül mások előtt is. Így szokták mondani: bizonyságot teszünk róla. Egyszerűen, természetesen, érthetően, úgy hogy mögötte ott van a csendes, hiteles életünk. Akkor soha nem hiába mondjuk ki Isten nevét.

Egyenesen bátorít minket Isten az Ő igéjével: használjuk csak az Ő nevét ebben az összefüggésben. A Zsidókhoz írt levél 13. részében van ez a szép mondat: “Általa vigyük Isten elé a dicsőítés áldozatát mindenkor, azaz az Ő nevéről vallást tevő ajkaink gyümölcsét.”

Amikor valaki megtanul szüntelen i-mádkozni, Istenhez beszélni, és amikor va-laki kap bátorságot Istenről beszélni egy istengyalázó, istentelen, de Istenre rászorult világban, akkor nem hiába mondja ki az Ő nevét, akkor hatalommal fogja tudni kimondani azt. Akkor az egyszerű emberi bizonyságtétel Isten teremtő igéjeként érkezhet meg a másik szívéhez és újjáformálhatja. Ebben bátran bizakodnunk kell, és így kell a szolgálatot végeznünk.

Isten neve tehát szent, amit nem tilos kimondani, de nem szabad helytelenül használni. Helytelenül az használja, aki úgy gondolja, hogy Istent felhasználhatja a maga céljaira és nem féli Őt igazán. De lehet helyesen is, nem hiába kimondani az Ő nevét: az igazi imádság, az imádságos élet, és a hiteles bizonyságtétel, a róla való beszéd, az az Ő nevének a helyes kimondása.

Többször említettem már a Heidelbergi Káté-t. Remélem, egyszer mindenki el fogja olvasni, vagy már megtette. Ez a Káté a Tízparancsolatot is végigmagyarázza röviden, tömören. Ennek egy kérdésével hadd fejezzem be: “Mit követel Isten a har-madik parancsolatban? Azt, hogy nemcsak átkozódással vagy hamis esküvel, de még szükségtelen esküdözéssel se káromoljuk Isten nevét, se tiszteletlenül ne említsük; se ezekben a rettenetes bűnökben még csak hallgatással vagy eltűréssel se vegyünk részt. Isten szent nevét félelemmel és hódolattal említsük avégből, hogy a mi igaz vallástételünkkel, segítségül hívásunkkal, és minden beszédünkkel és cselekedetünkkel Őt magasztaljuk.” (99. kérdés)

Jó lenne, ha elkezdenénk ezt már ma, és engednénk, hogy Isten megtisztítsa és megújítsa az életünket ezen a téren is.

Van egy szép énekünk: a 483., amelyik a Mi Atyánk-ot veszi végig. Ennek a 4-5. versét énekeljük el most válaszképpen:

Imádkozzunk!

Bocsásd meg, Istenünk, valahányszor hiába mondtuk ki a te szent nevedet. Bocsásd meg, ha tudatlanul gyaláztunk téged. Bocsásd meg, ha keserűségünkben nagyon is tudatosan akartunk bántani. Bocsásd meg, ha annyira szentségtelenné vált számunkra a neved, hogy töltelékszóvá silányult.

Kérünk, leplezd le mindazt a bűnt, amit ez ellen a parancsolat ellen követtünk el, és engedd, hogy az életünknek ez a területe ma tiszta legyen. Szentlelkeddel segíts minket úgy élni, hogy felragyogjon rajtunk a te dicsőséged. Hogy merjünk másként gondolkozni, beszélni és cselekedni, mint a nélküled élő világ. Hogy tudjuk szeretni a benned nem hívőket, a tőled távolállókat. És azt, amit te nagyban és teljes hitelességgel elvégeztél, Jézus Krisztus, hadd tudjuk kicsiben, a magunk helyén, a magunk módján megvalósítani, hogy kijelentjük a te nevedet ennek a világnak.

Kérünk, adj nekünk bölcsességet ehhez. Adott esetben add a szót a szánkba, hogy egyszerűen és érthetően tudjunk rád mutatni. Ne szégyelljünk téged és a te nagy tetteidet, amiket érettünk és másokért is elvégeztél. Taníts minket sokkal mélyebben imádkozni. Engedd, hogy az legyen az alapszemléletünk: legyen meg a te akaratod. Személyes életünkben is, és a világ eseményei között is. Taníts meg minket a rólad vallást tevő ajkak gyümölcsét teremni.

Köszönjük, Urunk, hogy bizalommal eléd hozhatjuk mindannyian a szükségeinket, gondjainkat. Adj nekünk tanácsot döntéseinkhez, erőt a terheinkhez. Segíts világosságban járni és világítani.

Könyörgünk hozzád egyházunk új vezetőiért. Add, hogy neked engedelmeskedjenek. Könyörgünk hozzád népünkért, hazánkért. Könyörgünk az evangélium terjedéséért. Könyörgünk különösen azért, hogy légy irgalmas a mi káromkodáshoz szokott népünkhöz, és tisztítsd meg a mi ajkainkat.

Segíts folytatni az imádságot, és segíts folytatni az istentiszteletet a hétköznapok engedelmességében.