Van a negyedik parancsolatnak is ilyen célja. Az ember végül is nem gép, még a gépet is leállítják időnként, hogy karbantartsák. Isten olykor az ember életének érdekében szünetet rendel el. A sabbat, amiből a szombatnap jön, azt jelenti: abbahagyni, fel-lélegezni. Hat napon át dolgozz keményen, aztán hagyd abba, és lélegezz fel! Éppen annak érdekében egyebek között, hogy újabb hat napon át úgy bírd, hogy ne menj tönkre idő előtt. Önmagában is hasznos tanács ez.

Ugyanakkor azonban ennek sokkal tágasabb jelentése is van, mert a szombat törvényből nőtt ki az úgynevezett szombat-év törvény. Vagyis az, amikor Isten elrendelte, hogy minden hetedik esztendőben a föld is pihenjen. Abban az évben nem szántottak, nem vetettek, a szőlőket nem metszették meg, abból éltek, amit az előző esztendőkben megtakarítottak, illetve amit magától ter-mett a föld. Különös parancs ez, ami hozzátartozik még a negyedik parancsolatban megfogalmazott gondolathoz. Sőt, ennek a fokozása volt az, hogy minden hétszer hetedik esztendőben, a negyvenkilencedik esztendőt követő ötvenedik évben gyökeresen újra rendeződik az egész társadalmi és gazdasági élet. Ezt a kürtölés esztendejének hívták, és ilyenkor az eladott földek visszakerültek az eredeti nemzetség tulajdonába, az adósságokat eltörölték, az eladott ingatlant vissza lehetett váltani, és ami talán a legfontosabb volt; aki kénytelen volt közben önmagát vagy hozzátartozóit rabszolgának eladni, minden ilyen rabszolgát felszabadítottak.

Külön szép vonása a negyedik parancsolatnak, hogy Isten mindenkire tekintettel van. Az egész közösségre érvényes ez. Tehát a rabszolgának, a menekültnek – ahogy olvastuk, sőt az állatnak is szüksége van a pihenésre és joga van a pihenéshez.

Az előbb említett kürtölés esztendejének az volt a gyümölcse, hogy ötvenévenként megszűnt a mamutvagyon és ugyanakkor megszűnt vagy enyhült a tömegnyomor. Em-berek, állatok, tárgyak visszakerültek az ere-deti helyükre, és amit az ember bűne összezavart, az újra az Istentől kijelölt rendben folyt tovább. A mi kultúránk ötvenévenként egy szörnyű háborúval vagy véres forradalommal tudott csak elérni valamit ebből.

A negyedik parancsolatban tehát Isten azt monda: aki élni akar, annak dolgoznia kell. Dolgozni viszont tartósan, önmaga tönk-retétele nélkül csak az tud, aki megtanul pihenni is. Ez nem egyéni jog vagy egyéni akció, hanem a közösségnek a kiváltsága, Isten népének a nagy előjoga. Éppen ezért mindenkinek ugyanazon a napon kell tartania a pihenőnapot. A szombatja mindenkinek ugyanakkor van.

b) Amit azonban itt olvastunk, az nemcsak negatívum. Nem csak azt olvastuk, hogy ne azt csinált ezen a napon, amit egyébként a hét hat napján, hanem azt, hogy szenteld meg azt! Mit jelent ez?

Az Úré a szombat, az Úré az ember, s a Biblia azt mondja: az Úré az egész világmindenség, hiszen Ő alkotta azt, és már a teremtéskor odaajándékozta az embernek. Ha Istenre hallgat az ember, akkor a teremtett világnak jó sáfára lesz. Boldog lesz ő is, boldoggá tud tenni másokat is. Ez szakadt meg, amikor az ember fellázadt Isten ellen, maga vette kezébe a világ fölötti uralmat, és nem ismeri el többé Isten uralmát. Ez vezetett ide, ahol vagyunk: Ennek a gyönyörű világnak a folyamatos és most már megfordíthatatlan tönkretételéhez.

Nos, Isten a nyugalom napját arra használja, hogy újra adjon ajándékot az embernek. Adjon neki olyan kincseket, amikhez magától nem tud hozzájutni, hogy legyen mit továbbadnia másoknak. Adjon neki lehetőséget arra, ha már így döntött is, hogy Isten nélkül akar létezni, és láthatóan tönkreteszi önmagát, másokat és a világot, – legyen módja regenerálódni. Valamennyire álljon helyre az az egyensúly, ami felbillent a bűnesetnél, mert azóta kórosan egyoldalúvá vált az életünk: csak az anyagiak, csak a testiek, csak a pillanatnyi érdek és haszon irányít sokakat, vagy elsősorban ez. Legyen olyan, hogy csak Istenre figyel az ember, csak a lelkével törődik, csak örökkévaló kincseket fogad el, hogy aztán legyen mit adnia másoknak. És ha így megszenteli a hetedik napot, akkor egész másként telik a következő hat napja is. És ha nem kerül is ettől mindenestől vissza elveszített pozíciójába, oda, ahova Isten a teremtéskor állította, mégis valami megvalósul az Isten őseredeti gondolatából.

Mit jelent a gyakorlatban az, hogy az ember így megszenteljen egy napot a hét közül? Azt, hogy emlékezzék arra: ki az ő Istene. Talán túlzottan is részletezi ez a parancsolat Istennek a teremtő munkáját. Felsorolja: az eget, a földet és mindent, ami azokban van, Ő teremtett. El ne felejtse ezt az Ő népe! Tisztában kell lennie: kihez tartozik, ki az Ő Istene. Izráel körül volt véve a kána-ánita népek színes, sokszor érdekes, erotikával is átfűtött bálványkultuszaival, s hol az egyikből, hol a másikból engedett be valamit a maga hitéletébe és gyakorlatába. Isten ettől is óvja az Ő népét ezzel. Jó lenne, ha látnánk, mennyire következik egyik parancsolat a másikból. A második az elsőből – a múltkor láttuk: a harmadik az első kettőből, – most a negyedik az előző háromra épül. Az igazi Isten-ismeretből következhet csak helyes életgyakorlat. Tehát tudnia kell Isten népének, ki az ő Istene, és ezért is rendelt Isten egy napot, amikor erre összpontosítson, amikor sok minden mást félretéve az Istennel foglalkozzék, sőt, amikor engedje, hogy Isten foglalkozzék ővele. Amikor azért is tegyen le a kezéből mindent, hogy megtanulja: van olyan, hogy nem ő dolgozik, hanem Isten munkálkodik benne, hogy aztán Isten munkálkodhassék általa, és egészen más lesz az a munka és szolgálat, amikor Isten használ egy használhatóvá tett embert, mint amikor maga buzgólkodik valaki, vagy hajtja agyon magát. A nyugalom napjának a parancsa ezt is célozza, és megszentelni ezt is jelenti, hogy tudatosan az élő Istent keresem, tudatosan félreteszek sok mindent, ami benyomakodna az Ő helyére, és az Ő igéjét akarom hallgatni. Azt kérdezem: te mit akarsz, hogy cselekedjem, nem én írom össze a programomat holnapra, meg a jövő hétre, meg egy egész életre, meg még a gyerekeimnek is, hanem újra és újra kérdezem. Hagyom magam korrigálni, hogy azon a pályán maradjak, amin Ő akar engem megáldani, és áldássá tenni.

Ennek a parancsolatnak a komolyanvé-teléhez igazán hit kell. Az a bizalom, hogy Isten jobban tudja, mire való vagyok én, mint én magam. Én magam pedig azt akarom, hogy Ő használjon engem. Nem én akarom Őt felhasználni – gondoljunk a harmadik parancsolattal való visszaélésekre. Hanem ez a szívem vágya: Uram, ott akarok lenni, ahova te helyezel. Azt akarom csinálni, amit te akarsz elvégeztetni velem vagy elvégezni általam. Én áldássá akarok lenni másoknak. Éppen ezért néha megállok, abbahagyok mindent, és rád figyelek: szólj, Uram, mert hallja a te szolgád! És akkor fogom tudni, mit csináljak. Akkor tudom, hogy te tettél oda, te bíztál meg vele, és így minden nehézséget egészen másként fogok elszenvedni, és minden akadályon egészen másként fogok túljutni. Látni kell tehát: kicsoda Isten.

A másik, amivel itt találkoztunk az indokolásban: látnunk kell, hogy mit tett Isten eddig az Ő népéért. Ő hozta ki őket a rabszolgaságból. Ez párját ritkító csoda. Ilyen még nem történt. Isten szabadságra hozta ki őket, akkor ne váljanak újra rabokká. Semminek a rabjává ne váljanak. Még a maguk kötelességtudásának a rabjává se. Az anyagiak hajszolásának, az aggodalmaskodásnak, a kishitűségnek meg végképp ne váljanak rabjaivá. Szabad legyen az ember! Szabad arra, hogy azt tegye, amit Isten mond neki. Szabad arra, hogy továbbadjon mindent másoknak, amit Isten rábízott. Szabad arra, hogy sáfárkodjék. Na, de ehhez el is kell fogadni néha valamit, hogy tudjak mit továbbadni. – Erre való a nyugalom napja. Abbahagyom a munkát, és tartom a kezemet: ide adjad, Uram, amit akarsz. Nem írok elő semmit. Te tudod, mire akarsz használni, s mire van szükségem. És lelkileg meggazdagodik az ember. Helyreáll az egyensúly, amelyik szükségképpen felbillen mindig. Ezt nem az idő méri. Nyugodtan dolgozhat hat napig, hogy ha a hetediket igazán Istennek szenteli, mert akkor a hat sem lesz szentségtelen. Akkor munka közben is arra figyel: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem, vagy te mit akarsz cselekedni. Akkor az egész sokkal könnyebben fog menni, és hatalmasabban megvalósul.

Néha tehát meg kell állni. Ehhez csönd kell, ehhez tudatos Isten-keresés kell. Ehhez az kell, hogy Isten népe készüljön az Istennel való találkozásra, hogy ezt nagy kiváltságnak tartsa, ez nem kötelesség, nem előírás – ez előjog. Ez Isten ajándéka, hogy megállhatok, és a világ zűrzavarában és hangzavarában odatarthatom a fülemet és kérdezhetem Őt. Ő pedig lehetővé teszi, hogy megértem az Ő nagyságos gondolatait. Más minőségű lesz így az ember élete.

Itt is hangsúlyos a Bibliában ennek a közösségi jellege. Nem egyénileg akcióznak Isten gyermekei, hogy keresik az Urat. Megvan a maguk csöndes, személyes kapcsolata is az élő Istennel. De tartsatok szent gyülekezéseket ezen a napon – olvassuk ezt többször a Bibliában. Éljük át, hogy többen vagyunk, akik így akarunk élni. Mi együtt is szolgálni akarunk Istennek, egymást erősítve, egymást biztatva, vigasztalva is. Együtt tartjuk a kezünket, hogy ajándékozzon meg minket.

Persze, hogy lehet Istent imádni egy hegynek a tetején, meg egy erdőnek a mélyén is; bár szeretném tudni, hogy akik mindig erre hivatkoznak, hogy azért nem mennek gyülekezetbe, – hogy imádják-e ott Istent? Elvileg lehet, de nem tudom, érezzük-e, milyen dölyfös büszkeség van emögött is, hogy én akárhol, kirándulás közben is, el tudom mondani a magamét Istennek. És Isten mikor mondhatja el nekem a magáét? Az nem érdekel? A hit hallásból van, ahhoz legalább ketten kellenek, hogy halljam a másik Istenről való bizonyságtételét. Ahhoz meg többen kellenek, hogy Jézus az Ő jelenlétét ígéri: ketten vagy hárman összejönnek a nevemben. –

Nem véletlen az, hogy a nyugalom napján közösségi alkalmakat rendelt el Isten. Együtt hallgassa az Ő népe az Ő igéjét. Együtt dicsérjék Őt egy szívvel, egy szájjal. Együtt döntsenek el valamit, s együtt erősödjenek a neki való engedelmességben.

Többről van itt szó tehát, mint arról, hogy a hetedik napon ne azt csináld, mint hat napon át. Azt mondja az Úr: szenteld meg azt! Szent az, ami Isten számára el van különítve. Ami különbözik a többitől. Ezért különbözik lényegesen a hívő ember vasárnapja a szabad szombattól. És hadd kérdezzem meg most ilyen személyesen: különbözik-e a tied? Egyáltalán másként tervezzük-e a vasárnapot, mint a szabad szombatot vagy egy munkaszüneti napot? Ez a pozitívum is ott van-e benne, mégpedig hangsúlyosan? Nem könnyű ez, mert mindig be akar nyomakodni minden ennek a helyére. A világ egészen mást sugall, és mi nagyon könnyen sodródunk a világgal. Mindig vágyakozunk, meg tervezzük, hogy másként kellene csinálni, s a végén sokan meghalnak úgy, hogy soha nem változtattak rajta. Megmaradt örök vágynak az, aminek hetente ismétlődő valóságnak kellene lennie, és Isten akkor használhatna minket nagy dolgokra, és akkor lennénk lelkiekben igazán gazdagok.

Ezzel józanul számolnunk kell, hogy az élet minőségének a javításához sokszor mennyiségi dolgok mérséklése szükséges. Ahhoz, hogy az egészségemet megőrizzem, a házasságomat ápoljam, a gyerekekkel való kapcsolat tartalmas legyen hosszú távon is, a gyülekezetben vállalt szolgálatot örömmel el tudjam végezni, ennek lehet, hogy az az ára, hogy le kell mondani bizonyos anyagiakról, le kell mondani esetleg szakmai sikerekről vagy valami másról. Ez már értékrend függvénye: kinek mi értékesebb, kinek mi fontosabb.

Jézus azt mondja: mit használ az em-bernek, ha az egész világot megnyerné is, de az életét elveszíti, a lelkében kárt vall. Itt már súlyozni kell a dolgokat. A negyedik pa-rancsolatban Isten itt jön segítségünkre. Úszunk-e a világ árjával, vagy pedig merünk határozott nemet mondani megfontoltan, tudatosan bizonyos dolgokra, hogy határozott igent mondhassunk valami másra. Tehát le merünk mondani valamiről, például a vasárnapi nyitvatartásról vagy munkáról, vagy akármiről azért, hogy ... A böjtnek mindig célja van a Bibliában. Valamiről átgondoltan, Isten szavában bízva lemondok azért, mert tudom, hogy annál többet kapok, értékesebbet kapok. A világ szemében ez általában ostobaság. Itt azonban Isten népéhez szól az ige, Isten népének pedig az Isten szempontjai szerint kell megtanulnia gondolkozni, az Isten értékítéletei alapján kell súlyoznia a dolgokat.

Lehet, hogy ennek a parancsolatnak a komolyanvétele egész életünk átgondolását és újra rendezését jelentené, de boldog ember az, aki belevág ebbe.

Arra gondoltam: milyen jó, hogy éppen így jött ki, hogy az ünnepek előtti vasárnapon van erről szó. Talán a most következő hét egy kicsit csendesebb lehet számunkra, bár mindent elkövetünk, hogy az ünnepek körül annyi mindent csináljunk, sokszor feleslegeset is, hogy épp az ünnepelt, az értünk meghalt és feltámadott Krisztus marad ki még az ünnepekből is. Jó lenne, ha most tudatosan gondolnánk arra, hogy amit nem muszáj most egy héten belül megcsinálni, azt hagyjuk el. Figyeljünk arra, hogy mit tett értünk Isten!

Az Ő legnagyobb tette a kereszt. Mi Jézus kereszthalálának a jelentősége személyesen mireánk nézve is? Hogy állunk az Ő feltámadásával: hisszük azt egyáltalán? Ha igen, mi következik abból? Ha nem, akkor mi következik abból?

Jó lenne, ha engednénk: beszéljen velünk Isten most, ezen a héten. Majdnem minden nap lesz istentisztelet vagy bibliaóra itt a gyülekezetben is, szánjuk ezt most arra, hogy sok mindent abbahagyok azért, hogy Őtőle kapjak valami olyat, amiről talán nem is tudom, hogy létezik. Amikor Jézus a bolond gazdagról elmondta a példázatot, akkor azzal fejezte be: így van mindenki, aki itt gyűjt magának kincseket, és nem az Istenben gazdag. Nem tilos itt gyűjteni, de ha valaki itt nem ismer mértéket, és úgy sodródik, hogy ennek az lesz az ára, hogy nem az Istenben gazdag, akkor Jézus azt mondja: bolond, ma éjjel meghalsz, és amit gyűjtöttél azzal mi lesz? Nincs semmid, ami érték lenne az örökkévalóságban. A negyedik parancsolatban Isten pontosan ezekre az örökkévaló értékekre hívja fel a figyelmünket, amiket ránk bíz már itt: mennyei békességet, Jézustól kapott örömöt, olyan erőt, ami mindenre erő, az Ő világosságát, igéjét, Szentlelkét. Ez megmarad odaát is, és minőségileg mássá tenné már itt is az életünket.

Isten a negyedik parancsolattal az életünk minőségét akarja megjavítani, sőt egy egészen más minőségű életet akar adni.

2. Röviden szóljunk arról, hogy Jézus hogyan vélekedett a negyedik parancsolatról. Az Ő idejében ennek a parancsnak ez a pozitív mondanivalója teljesen elhalványodott. Túlhangsúlyozták azt, hogy mit nem szabad csinálni azon a napon. Részletesen kidolgozták, mi tilos szombaton. Amikor Jézus beteget gyógyított, megtámadták, hogy megszegi ezt a parancsolatot. Ekkor mondta Ő azt: nem az ember van a szombatért, hanem a szombatot adta Isten az emberért, az ember érdekében. Itt mondta, hogy az Embernek Fia a szombatnak is ura, és itt mondta azt, hogy szabad szombaton jót cselekedni.

Nem az szenteli meg a hetedik napot, aki nem csinál semmit. Heverészhet valaki egész nap az ágyában vagy a strandon, és lelkileg ugyanolyan üres, vagy még üresebb, mint előtte volt. Mert a nem dolgozás nem jelenti az Úr napjának a megszentelését. Amikor valaki tudatosan keresi a vele való találkozást, amikor engedi, hogy megajándékozza őt, amikor kész megújulni az engedelmességben, megtisztulni a bűneitől, akkor szenteli meg azt igazán. Jézus erre tette a hangsúlyt.

3. Miért csináljuk mindezt a hét első napján, vasárnap, és nem a hét hetedik napján szombaton? Erről hosszú századok óta éles vita folyik. Úgy gondolom: nem feladata egy igehirdetésnek, hogy ilyen vitát és a benne elhangzó bizonyító igéket elsorolja. Egy más alkalommal – ha szükséges – lehet erről szó. A hetednapos adventisták prófétanője: E. G. White asszony egyenesen azt mondja, hogy minden bűnnek az a forrása, hogy a vasárnapot ünneplik sokan és nem a szombatot tartják meg.

Nem kell vitatkoznunk senkivel, s legfőképpen szeretném, ha nem bántana meg sen-kit az, amit mondok. Viszont mivel a szombatisták tanítása többeket megzavart itt a gyülekezetünkben is, legalább a legfőbb bibliai érvet amellett, hogy miért került át szom-batról vasárnapra a nyugalom napja, szeretném röviden elmondani.

A Bibliában azt olvassuk, hogy a szombat-törvény megtartása a szövetségnek a jele volt: Isten és az Ő népe szövetségének. Így olvassuk ezt: “Hat napon át végezzék munkájukat, de a hetedik nap a teljes nyugalom napja, szent legyen az Úr előtt. Meg kell halnia annak, aki megszegi a szombatot. Tartsák meg Izráel fiai nemzedékről nemzedékre örök szövetségül. Örök jel ez köztem és Izráel fiai között.” (2Móz 31,15-17) Tehát a szövetség jele – mintegy bizonyítéka – a szombat-törvény megtartása. Aki ezt megszegi, az a szövetséget szegte meg, ezért követelte meg Isten olyan szigorúan ennek a parancsolatnak a megtartását.

Különös azonban, hogy az Újszövetség a Tízparancsolat közül ezt az egyet egyszer sem említi. Miért nem? Azért, mert az új szövetségnek más lett a jele. Ott már nem ennek vagy annak a megtartásától függ a szövetségi hűség, hanem valami mástól. Mi lett az új szövetségnek, az ahhoz való hűségnek a bizonysága vagy jele? Sok igét lehetne erre olvasni, egyet említek csak. Amikor az idős Simeon karjaiba vette a kis Jézust és áldotta az Istent, hogy megérhette ezt a napot, azt mondta: nyugodtan hal meg, mert látta a világ üdvözítőjét, akkor próféciát is mondott, és így szólt: “Íme, ő sokak elesésére és felemelésére rendeltetett Izráelben, és jelül, amelynek ellene mondanak.” Ugyanaz a kifejezés van itt, mint az előbb olvasott igében a szombat-törvénynél. (Lk 2,34) Az új szövetség jele: maga Jézus Krisztus, ami azt jelenti, hogy üdvössége annak van, aki Jézus Krisztussal összekötötte az életét. Egyedül a Krisztushoz való viszonyulása dönti el minden ember számára, hogy benn van a szövegségben, vagy nincs. Semmi más feltételt nem szab az új szövetség.

Ez nem azt jelenti, hogy az új szövetség érvényen kívül helyezte a Tízparancsolatot. Szó sincs róla! Csak a szövetség jele változott meg: nem egy bizonyos parancs megtartása, hanem a feltámadott Jézus Krisztushoz való hitbeli kapcsolat – ez a döntő! Amikor Jézus az úrvacsorát szerezte, akkor is ezt mondta, a Zsidókhoz írt levélben több hasonló igét is olvashatunk. Ezeket most nem olvasom fel.

Amikor Pál apostol attól óvja a gyülekezetet, hogy visszacsússzék ószövetségi normákhoz, akkor egyebek közt ezt írja: “Senki ne ítéljen el titeket ételért, italért, ünnep, újhold vagy szombat miatt. Hiszen ezek csak árnyékai az eljövendő Krisztusnak, aki a va-lóság.” (Kol 2,16-17)

Vagyis azt mondja: ne kezdjétek már előlről azt, hogy most aki bizonyos étrendet nem tart meg, bizonyos ünnepeket nem ül meg, az nem igazán keresztyén vagy nem igazán hívő. Hát ez méri továbbra? Nem ez méri! Ezek mind csak előreutaltak arra, hogy eljön majd a Szabadító, az Isten Fia és a hozzá való viszonyulásunktól függ az, hogy van örök életünk, vagy nincs. És itt említi a szombatot is, és azt mondja, hogy a szombat is árnyéka az eljövendő Krisztusnak. Vagyis a szombat és Krisztus úgy viszonylik egymáshoz, mint az árnyék a valósághoz. Krisztus eljöveteléig ezeknek a dolgoknak az árnyékával találkoztak az emberek. Krisztusban azonban megjelent a valóság, és ez az árnyékot feleslegessé tette – sőt, eltörölte.

Amikor a Zsidókhoz írt levél a nyugalom napjáról és a nyugalomról beszél, akkor ott már nem is a sabbat szót, hanem sabbatismos szót használja, ami a Krisztusban megtalált nyugalmat, beteljesedett életet, örök életet jelöli. (Zsid 4,9) Tehát már nincs is egy bizonyos naphoz kötve ennek a jelnek a komolyanvétele, hanem egészen tartalmi kérdéssé vált. Akár még azt is mondhatnánk: hétfőn vagy csütörtökön is lehet az a nap, amikor valaki tudatosan arra koncentrál: mit tett érte Krisztus, és mint ahogy Izráel fiai engedték, hogy felfrissüljön bennük, ki Isten és mit tett értük, az új szövetség népe arra gondol: ki Krisztus és mit tett értük.

Akkor miért éppen a vasárnap? Azért, mert a hét első napján támadott fel Jézus, a hét első napján töltötte ki az Ő Szentlelkét, és ezek olyan horderejű események voltak, hogy minden héten boldogan hálát adtak értük az első keresztyének. Aztán mivel két munkaszüneti napot nem lehetett tartani, átkerült a nyugalom napja a vasárnapra. Ezen lehet vég nélkül vitatkozni és erre lehet azt mondani méltán: kérem, ez mégis csak valami praktikus ok miatt történt, nincs a Bibliában parancs erre, sőt tudjuk, hogy 321-ben nagy Konstantin rendelte el, hogy végül is a vasárnap legyen a nyugalom napja és ne mind a kettő. De már 110-ben egy Ignatius nevű egyházatya azt írja: “a keresztyének már nem a szombatot ünneplik, hanem életüket az Úr napjához szabják, amelyiken a mi életünk is kivirágzott.” És a Cselekede-tek könyvében is többször olvassuk, hogy a szent gyülekezéseket akkor tartották.

A vasárnap nem a régi szombatnak a pótlására jött létre, hanem az új szövetségi tartalom, ami Krisztushoz köt és vele kapcsolatos, az kötődött ehhez a naphoz.

Nem akarom ezt tovább részletezni. A lényeg az, hogy a negyedik parancsolattal kapcsolatos igékből kitűnik: Isten ezt ajándékként készíti az Ő népének. Valamit adni akar ezen a napon. Aki ezt nem tartja meg, önmagát fosztja meg valami jótól, és ne csodálkozzék, ha utána szegényebb marad vagy egyenesen használhatatlan lesz Isten számára. A maga erőforrásaira van utalva. Amire önmagától képes, csak azt tudja csinálni. Nem engedte, hogy Isten kezébe vegye, meg-tisztítsa, feltöltse, megajándékozza, eligazítsa, Önmagához közelebb vonja, s utána így rendbe hozva használja és tegye áldássá.

Boldog ember az, aki árat is fizet azért, vagyis lemond akármiről azért, hogy ez a csoda újra és újra megtörténjék az életében. Akinek pedig vasárnap is dolgoznia kell – mert ilyenek is vannak közöttünk többen –, az nem esik kétségbe emiatt, nem változtat állást, hanem vagy kiszorítja abból a napból is ezt a tudatos Istenre figyelést, vagy amikor neki vasárnap dolgoznia kell, rászánhat egy másik napot arra, hogy nemcsak pihen, hanem megszenteli azt, vagyis megnyílik Isten előtt. Akkor megtapasztalja azt, amit Szent Ágostontól olyan gyakran szoktunk idézni: a mi lelkünk sehol nem nyugszik meg, Urunk, csak tebenned. Tulajdonképpen a 62. zsoltárból vett idézet ez, amit énekeljünk is most.

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük, hogy még parancsaiddal is az életünket akarod gazdagítani. Köszönjük, hogy amikor követelsz tőlünk valamit, akkor is előbb adsz, és közben és utána is ajándékot kínálsz.

Megvalljunk, hogy lelki szegénységünk oka önmagunk vagyunk. Olyan sokszor nem kellenek a te ajándékaid. Olyan gyakran valami mást követelünk és várunk tőled, és érintetlenül marad az, amit azért készítettél, hogy áldottak legyünk és áldássá legyünk másoknak is.

Segíts a vasárnapokat arra használni, amire adtad. Bontsd ki előttünk ennek a gazdag tartalmát: mit jelent azt megszentelni. Segíts másként gondolkozni és élni, mint a körülöttünk levő hitetlen világ. Segíts a te megajándékozott, gazdag gyermekeidként szolgálni ebben az egyre szegényebbé váló világban.

Könyörülj rajtunk, és adj bátorságot ahhoz, hogy bízzunk igédben. Segíts elkezdeni már ma, hogy kipróbáljuk, milyen az: előtted csendben lenni, igédben elmélyedni, a szokottnál mélyebben imádkozni. Add a te Lelked segítségét is ehhez!

Könyörgünk hozzád a szenvedőkért, betegekért, magányosokért, nélkülözőkért, félelmek között élőkért. Könyörgünk azokért, akik nem akarnak rólad tudni, és így lesznek gonoszok. Van hatalmad megváltoztatni bárkinek a szívét és gondolkozását. Isten, légy irgalmas nekünk!

Ajándékozz meg olyan ünnepekkel, amiknek te leszel a középpontjukban, értünk is meghalt és feltámadott dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus! Adjál olyan igét itt a gyülekezeti alkalmakon is, amikkel valóban te gazdagítasz minket, amikor te szólsz hozzánk, hogy az, aki hirdeti és hallgatja, adja neked a szívét. Tedd világossá számunkra, mik a tőled kapott feladataink, és mi az, ami nem a mi dolgunk. Őrizz meg attól, hogy fontoskodjunk, és ott folyjanak el az energiáink.

Segíts abban, hogy mindenre legyen erőnk, amivel te bízol meg! Segíts folytatni ezt az imádságot itt most, s majd otthon is és egész héten át, hogy a vasárnap szentsége megszentelje egész hetünket és egész életünket!