Lekció: 5Móz 6,1-9

Alapige: 2Móz 20,12

“Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ád tenéked!”

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük a te házadnak a csendjét. Köszönjük, hogy a zajos, s talán hajszolt hét után megállhatunk így együtt is előtted.

Köszönjük, hogy most különösen is érezzük, hogy minden apró dologban a kegyelmedre szorulunk.

Kérjük tőled a te igédet. Kérlek, Uram, hadd tudjam elmondani, amit most rám bíztál és amivel meg akarsz ajándékozni mindnyájunkat. És közben segíts túllátni mindazon, amit látunk, s a láthatatlanokat is komolyan venni, s meghallani az emberi szó mögött a te örök érvényű, igaz igédet, amivel az életünket véded, és gazdagítani akarod.

Áldd meg az istentiszteletünket, hadd legyen az valóban az, ahol téged tisztelünk, s megváltozva, megtisztulva, meggazdagodva megyünk tovább.

Ámen.

Igehirdetés

Az ötödik parancsolattal kezdődik a má-sodik kőtábla. Az első négy parancs az Istenhez való viszonyulásunkat szabályozza, az ötödiktől a tizedikig az emberek egymás közötti kapcsolatairól olvasunk.

Nem véletlen ez a sorrend. Értelmetlen dolog a másodikról az első nélkül beszélni. Úgysem tudja betartani senki, ha valakinek semmi köze nincs az élő Istenhez, és nem Ő teszi képessé a bűnbe esett, erkölcsileg lebénult embert arra, hogy az Ő parancsait betartsa.

Nem véletlen, hogy a második kőtábla éppen ezzel kezdődik. Isten az emberi kapcsolatok közül kiemeli a szülőkhöz való viszonyulásunkat, egyáltalán a családon belüli kapcsolatokat, a családot. Úgy próbáljuk legalább a legfontosabb vonatkozásait átnézni ma, hogy azokra a kérdésekre keressünk választ, amelyek a leggyakrabban felvetődnek ezzel kapcsolatban.

Kinek adta Isten ezt a parancsot? Van, aki azt mondja, hogy Isten itt a szülők párt-jára áll, az ellenük éppen lázadozó gyermekekkel szemben. Aki ismeri a Szentírást és azt az Istent, aki magát benne kijelenti, az tudja, hogy Isten nem áll a pártjára soha senkinek, és nem támad senki ellen. Egy ilyen igét olvasunk, hogy a kevélyeknek el-lenük áll és az alázatosaknak kegyelmet ad – egyébként Isten nem pártoskodik. Ezt a parancsot Ő mindenkinek adta. Ez a parancs kötelezi a kicsi gyerekeket, kötelezi a kamaszodó serdülőket, kötelezi azokat a felnőtt gyermekeket, akik már maguk is szülők, sőt nagyszülők. Mindenkinek szól, annak is, aki történetesen nem is ismeri a szüleit.

Mit jelent a Biblia nyelvén “tisztelni” valakit? Ennek a héber szónak a gyöke: a “súly” főnév. Tehát azt tisztelem, akinek súlya van előttem, akit becsülök, akit megbecsülök. Ennek a hiánya vagy ellentéte: lebecsül, megvet az ember valakit. Tisztelni a másikat azt jelenti: komolyan veszem. Tisztelni a szüleinket azt jelenti: ko-molyan veszszük őket, mégpedig minden körülmények között. Akkor is, ha történetesen nincs igazuk, és akkor is, ha elesett állapotba kerültek már.

Mivel magyarázza a Biblia azt, hogy kötelező mindenkinek a szüleit tisztelnie? Mi az oka ennek a tiszteletnek?

A Bibliának világos tanítása van arról, hogy minden hatalom, minden ebből következő tekintély és minden ennek kijáró tisztelet egyedül Isten tulajdona. Egyedül övé a dicsőség, a hatalom, és ezért egyedül neki jár tisztelet. Ő azonban a maga tekintélyéből kölcsönad embereknek bizonyos időre és bizonyos célokra. Így ad kölcsön hatalmat és ezzel járó tekintélyt a szülőknek. Ezért a szülőknek kijáró tisztelet végső soron az Istent megillető tisztelet. Ez a magyarázata annak, hogy a szüleinknek járó tisztelet független az ő személyüktől. Tehát: ha történetesen egy szülő nem tiszteletreméltó, akkor is érvényes ez a parancsolat, hogy “tiszteld atyádat és anyádat”, mert nem az ő személyüket tiszteljük, hanem túllátunk rajtuk, és mögöttük azt az Istent, aki őket a szüleinkké tette. Az, hogy ők az Istentől kapott megbízatásukkal hogyan éltek, az ő felelősségük, nekik kell el-számolniok vele. De hogy mi túllátunk-e rajtuk, minden hibájuk és gyengeségük ellenére, és akkor is tiszteljük-e őket, ha éppen nem tiszteletreméltóak, az meg a mi engedelmességünk kérdése, és Isten azt raj-tunk kéri számon.

Ezért vannak a Bibliában olyan kedves és gyakorlatias tanácsok, sőt utasítások is, hogy: “Meg ne utáld a te anyádat az ő vén-korában!” (Péld 23,22) Mert esetleg olyan elesetté válhat, hogy valamilyen szempontból még utálatos is lehet a kívülállónak. De neked, aki a gyereke vagy, akkor is tisztelned kell őt.

A szülők felelőssége ugyanakkor az, hogy ehhez az Istentől kapott megbízatásukhoz méltóan éljenek, és könnyítsék meg a következő nemzedéknek, hogy tiszteljék őket. Az utánuk jövőknek az a feladatuk, hogy túllássanak rajtuk, esetleges gyöngeségeiken, hitványságukon is, és annak ellenére tiszteljék őket. Az ő felelősségük pedig az, hogy túlmutassanak magukon és valóban megjelenjék a szülő szeretetében valami az Isten feltétel nélküli szeretetéből. Valami az ő megbocsátó irgalmasságából Istenre mutasson, aki őt szülővé tette.

Azért emeli ki a Biblia különösen is a szüleink iránti tiszteletet, mert az Isten teremtő és gondviselő munkájában kiváltképpen a szülők vesznek részt. A gyermekek világrahozása és nevelése Isten teremtő és gondviselő munkájának a földi, emberi vetülete. Ezért is túl kell látnunk a szülőkön, és ezért is túl kell mutatniok magukon arra az Istenre, akitől ezt a szép feladatot kapták. Ezért kötelessége a szülőnek, hogy legyen példa a gyermek, egyáltalán a felnövő nemzedék, előtt. Ezért fűz Jézus o-lyan szigorú ítéletet ahhoz, hogy ha valaki megbotránkoztat egyet is a kicsinyek közül, ezért kell az elöljáró nemzedéknek mu-tatni az utat Istenhez, hogy az utánuk jövők odataláljanak. Ezért teszi az Ószövetség a szülők első számú feladatává, hogy gyermekeiknek Istenről beszéljenek, és megtanítsák őket Istenre tekintettel élni és dön-teni, hogy az egész család együtt tekintsen mindig Istenre jóban és rosszban, napsütéses és viharos időben egyaránt.

Most hallottuk az 5Móz 6-ból, hogy Is-ten ezt a szülők feladatává tette. – Nem az egyház, nem az akkori papok feladatává, hogy ismertessék meg Isten tetteit a gyermekeikkel. Talán egy kicsit hosszadalmas az a felsorolás, hogy beszélj erről fiaidnak, amikor a házban vagy, amikor ülsz, amikor lefekszel, amikor az úton jársz ... vagyis mindig, szakadatlanul ez legyen a legfontosabb, hogy megismerje a gyermek Istent. Hogy az Ő tettei ismerősek legyenek, hogy kapcsolatba kerüljön Istennel. (5Móz 6,1-2, 6-7) Senki nem tudja hívővé tenni a gyerekeit, de az élő Istent nekik bemutatni és eléjük élni, azt igenis tudja, és az kötelessége mindenkinek, akikre Isten gyermekeket bízott. És súlyos bűne mindenkinek, aki ezt elmulasztotta.

A gyerekeknek meg ugyanilyen hangsúllyal mondja Isten igéje, hogy figyelmesen hallgassák az Istenről szóló szülői bizonyságtételt, és vegyék azt komolyan. “Hallgasd, fiam, a te apád erkölcsi tanítását, és a te anyád oktatását el ne hagyd,” (Péld 1,8) mert – és akkor indokolja több helyen is a Példabeszédek könyve, – “ez szaporítja meg a te életednek éveit, ez tesz téged gazdaggá, így sokasulnak meg neked a te esztendeid.” (Péld 3,1-2). Ugyanazt mondja, amit a második parancsolatban olvastunk: “Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyre az Úr bevitt téged.”

Ez az egyetlen parancsolat, amihez ígéretet is fűz. Az, hogy Isten népe mennyi ideig él az Istentől kapott földön, attól is függ, hogy hogyan viselkedik az elöljáró nemzedék az őt követő előtt, és mennyire tisztelik a fiak az apákat, a gyermekek az idősebbeket. Mert a múlt megbecsülése az a jövendő egyik biztosítéka is. És ez így van, mint nép, mint nemzet számára is. Mert a szülőknek nemcsak az volt a feladatuk – ezt hallottuk –, hogy Istent megismertessék a gyermekeikkel és hozzá vezessék őket, hanem az is, hogy a nemzeti múl-tat megismertessék velük, mégpedig éppen ebből a szempontból, hogy az élő Isten történelemkormányzó vezetése és védelme, ítéletei és újra és újra való felemelése hogyan mutatkozik meg a nép történetében. Ha egy nép elfelejti, vagy megveti a saját múltját, az lemondott a jövőjéről.

Egyebek között ez is a szülők Istentől kapott feladata, hogy ismertessük meg az utánunk jövőkkel azt az utat, amin Isten vezetett eddig, a gyökereinket, hogy honnan hozott minket, történelmünknek a nagy-jait, mert az ő tiszteletük is a jövendő e-gyik feltétele. Hadd alkalmazzam ezt egészen odáig, hogy egy-egy nyári vakációban nemcsak nyugatra lehet menni bevásárolni, még annak sem, aki azt megengedheti magának, hanem el lehet vinni gyerekeinket egy baranyai vagy zempléni kirándulásra, vagy kerékpár-túrára, – pénzben is sokkal kevesebbe kerül, – hogy lássák azokat a gyönyörű kazettás református templomokat, amiket a mainál sokkal nehezebb idők-ben építettek a mi eleink. Meg lehet mutatni nekik a felvidéki vagy a kárpátaljai várakat, el lehet kísérni erdélyi és székelyföldi falvakba, hogy ismerjék meg és szeressék meg az ott élőket, és nyíljon ki a szemük, és lássák meg: kikkel tartozunk mi össze, honnan vezet minket Isten, és így várhatjuk ettől az Istentől a jövendőnket is.

Ez tehát a szülők feladata: mutassák az utat Istenhez, s tanítsák meg gyermekeiknek azt az utat, amelyen Isten vezette a népet eddig.

És azt hiszem, máris nyilvánvalóvá lett, hogy ennél a parancsolatnál is kitűnik, ami a korábbiaknál: Isten az Ő parancsaival nem megterhelni akar minket, nem hatalmaskodni rajtunk, hanem az életünket védi, a jövendőnket készíti, a megmaradásunkat munkálja. Így vesszük-e komolyan ezeket a parancsokat?

És most megint engedjük a hétköznapokig leszivárogni mindazt, ami ebből következik. Hány családban van otthon naponta áhítat? Ahol a család együttélő nemzedéke összejön és mindnyájan egy irányba nézünk. Nem arra a nyomorult tv-képer-nyőre, hanem az élő Istenre, aki létrehozott minket mint családot, aki sok nyomorúságon át vezetett minket, és akiben egyedül van reménységünk, hogy jövendőnk is lesz. Megadjuk-e a gyerekeinknek a legfontosab-bat, amire nekik egy életen át szükségük lesz, és ami az egyetlen olyan kincs, ami az örökkévalóságban is kincsük lesz: az élő Istenről hiteles képet, hogy aztán Ő mellette dönthessenek és neki engedelmeskedhessenek?

Az ötödik parancsolat teljesítése ott kez-dődik, hogy a szülő – a Biblia szerint legtöbbször az apa – naponta előveszi a Bibliát, és jut a nap 24 órájából tíz perc arra, hogy a világmindenség Urát megismerteti a háza népével. És ettől egészen más lenne otthon is a légkör. Hány családban gyakoroljuk ezt?

Amíg a gyerekek picik, addig könnyebb elkezdeni, akkor kell elkezdeni. Menet közben már nehezebb, de nem lehetetlen. Nem könnyű megtalálni egy olyan időpontot, amikor mindenki ráér, vagy a legtöbben ráérnek, de ahol ez fontos, ott csak találnak egy olyan étkezést naponta, ahol a legtöbben együtt vannak, és ahol marad még néhány perc arra, hogy a test táplálása után a lelkünket is tápláljuk Isten igéjével.

Amikor a gyerekek már kirepültek otthonról, ezt akkor is lehet folytatni. Éppen most kezdtük el olvasni a Jób könyvét, és annak a legelején olvassuk Jóbról, hogy amikor a gyerekei már távol voltak tőle, azért szemmel tartotta őket, és mindennap korán reggel felkelt és áldozatot mutatott be minden gyerek száma szerint, mert ezt mondta magában: “Hátha vétkeznek az én fiaim, és gonoszt gondolnak az Isten ellen az ő szívükben. Így cselekedett Jób minden napon.” (Jób 1,5)

Mind a tíz gyerekért áldozatot mutatott be, mert ki tudja, milyen csapdák leselkednek rájuk, ki tudja éppen milyen kapcsolatban vannak Istennel, vagy meglazult a kapcsolatuk, de az apjuk ott áll Isten előtt, és naponta közbenjár érettük. És tudja, hogy ez nem fölösleges jócselekedet, hanem ez olyan megtisztelő hivatása egy apának, aminek gyümölcsei vannak. Az, hogy naponta imádkozik a gyerekeiért külön-külön, ennek a gyümölcseit a gyerekek fog-ják learatni. Honnan veszünk bátorságot ah-hoz, hogy megfosztjuk a gyerekeinket ettől, hogy naponta ott állnánk Isten előtt akkor is, ha már felnőttek, és ha már nekik is vannak gyerekeik vagy akár unokáik is?

Isten ezt a gyönyörű szép közbenjáró papi szolgálatot bízta minden szülőre, mindenféle életkorban, és így sokkal könnyebb lesz a gyermekeknek tisztelniük a szüleiket akkor is, ha sokan közülük sokszor nem értenek egyet velük, nem hiszik azt, amit ők hisznek, ezzel a reménységgel nézhetünk rájuk, hogy most még nem hiszik, de éppen ezért jár közben a hívő szülő, hogy majd higgyék.

Beszéljünk őszintén arról is, hogy mi az akadálya annak, hogy komolyabban vegyük a szüleink iránti tiszteletet és ezt jobban kifejezésre is tudjuk juttatni? Ezekről az akadályokról tudni kell, de tudni kell azt is, hogy az akadályok arra valók, hogy legyőzzük őket.

Kétségtelen akadálya ennek, hogy tekintélyromboló korban élünk, amikor divat sárba taposni a tekintélyeket. Amikor nem sikk az ötödik parancsolatot komolyan ven-ni. Na de Isten népének a magatartását soha nem az határozza meg, hogy mi divatos és mi nem, mi népszerű éppen a tömegek előtt, hanem hogy mit mond Isten. És ez az Ő parancsa minden időre nézve érvényes.

Nem felejthetjük el, hogy nemzedékek nőnek fel igazi eszmények nélkül és nemes példaképek nélkül. Milyen alapon oktatja akkor valaki arra a felnövő nemzedéket, hogy tisztelje az előtte járókat? Nem felejthetjük el azt, hogy Adynak a jellemzése szomorúan illik a mi korunkra, hogy ma “percemberkék dáridója tart”. Ma olyan szellemiséget sugallnak tömegeknek, ami előtt nincs súlya sem a múltnak, sem a jövőnek – amire felelősen kellene készülnünk. Amikor csak a perc, a pillanat szá-mít, és azon belül is a személynek az élvezetei vagy a haszna. És ha ezzel a jövőjét teszi tönkre, azzal sem törődik. Nekünk ilyen korban kell szembeszéllel hirdetni ezt az evangéliumot – mert ez az –, hogy tiszteld apádat és anyádat!

Ugyanakkor ne hallgassuk el azt, hogy a körülmények annyira megváltoztak, hogy ezek is sokkal nehezebbé teszik ma a szülők iránti igaz tiszteletet kifejezni és megélni, mint akárcsak évtizedekkel ezelőtt is. Mert nagyon sokszor messze, távol élnek a szülők a gyermekektől, – hogy juttassa naponta kifejezésre a törődését, a szeretetét? Nem élnek együtt, vagy ha együtt vannak, a család tagjai egész nap végzik a maguk munkáját, távol vannak otthonról. Kinek van pénze arra, hogy megbízhatóan, hosszú távon otthon megoldja az illetőnek a gondozását?

Vagy – és ezt se hallgassuk el – ha va-laki mindent megtesz azért, hogy öreg szü-leiről gondoskodjék a munkája mellett, sok-szor maga rokkan bele ebbe, és attól kezdve két rokkantat kell ápolni.

Az akadályok azonban valóban azért vannak, hogy megpróbáljuk legyőzni őket. És az a tapasztalat, hogy ahol a szívben megvan ez a törekvés, hogy én igenis tisztelni akarom apámat, anyámat minden körülmények között, Isten megadja a lehetőséget, megadja az erőt, és sok szép példát láthatunk arra, hogy ez nem elsősorban a-nyagi kérdés. Ez elsősorban az Istennek való engedelmesség kérdése.

Sok múlik azon, hogy a felnövő nemzedék mit lát és mit hall az előtte járóktól, hogy azok hogyan gondolkoznak és beszélnek az előttük járókról. Tehát a gyerekek mit hallanak a szüleiktől, hogy azok hogyan emlegetik a nagyszülőket. Vajon azzal a fölényes cinizmussal-e, ahogy ma a tizenévesek beszélnek az “ősökről”, vagy pedig ők is tisztelik apjukat és anyjukat. Nem ott kezdődik a baj, amikor egy mai serdülő az édesanyját így merészeli nevezni: öreglány, vagy az édesapját úgy: fater. Ez előbb kezdődhetett el. Valami hasonlót ő is hallhatott vagy otthon, vagy másutt, de az előtte járt nemzedékben. Nagy a felelősség, hogy valóban nem botránkoztatjuk-e a kicsinyeket. Jó lenne, ha komolyan vennénk, hogy azért, hogy ma valakinek az oldalán mobiltelefon fityegjen, vagy otthon is pötyögtethesse a számítógépét, vagy benyúljon a fiókba és nagyon jó hatású gyógyszereket vegyen elő, ezért az ősök hoztak nagy áldozatot. Nehogy azt higgyük: velünk kezdődik a történelem!

Az ötödik parancsolat egyebek között erre az Istentől munkált folytonosságra is felhívja a figyelmet, amelyiken belül egy nemzedék csak egy láncszem, de fontos, hogy milyen láncszem, mert egy lánc ereje attól függ, hogy a leggyengébb szem meny-nyire tart.

Látjuk tehát, hogy Isten igéje alapján a szüleink tisztelete alól nem ad felmentést semmi. És ne is keressünk kegyeskedő szólamok mögé bújva se, mert Jézus szerint az még utálatosabb, mint bármi más. Mert mi van akkor, ha valaki azzal szeretné segíteni a szüleit, amit Isten céljaira szánt oda. Jézus keményen ítéli el ezt a hazug képmutatást, és azt mondja: ne azzal akarj segíteni, vagy ne azt szánd oda az Isten céljaira, amivel őket kellene segíteni. Ez volt az úgynevezett korbán.

Fontos kérdés az is, mi a szülők iránti tisztelet határa? Minket mindig érdekel, meddig lehet vagy meddig muszáj elmen-ni? Mi a tisztelet határa? A Biblia azt mond-ja: annak nincs határa. A tiszteletre nem méltó szülőt is tisztelni kell az előbb említettek miatt. Viszont a szülőknek való engedelmességnek van határa. Mert ha egy szülő nyilvánvalóan Isten parancsaival ellentétes dolgokra akarja nevelni vagy rákényszeríteni a gyermekét, ott már az a szülő nem az Isten képviselője többé, és ezért arra nem-et kell mondani, még akkor is, ha ő mondta.

Tehát: ha a szülő azt akarja, hogy a gyerek lopjon, hogy ha istenkáromlásra akarja rávenni, vagy sajnos napjainkban újra egyre gyakoribb probléma a családon belüli szexuális visszaélés, akkor arra nemet kell mondani. Könnyű ezt itt kijelenteni: tessék nemet mondani, de minél fiatalabb az áldozat, annál kiszolgáltatottabb helyzetben van. Nekünk azonban tudnunk kell arról, hogy a bűn ilyen helyzeteket is produkál, és ha tehetetlenek vagyunk is sokszor mások tragédiáját nézve, elvileg tisztán kell látnunk, hogy a szülők iránti tiszteletnek nincs határa, az alól nincs kibúvó, de a nekik való engedelmesség határa ott van, amikor ez szembekerül az Istennek való engedelmességgel. Ezért tágítja ki a Szentírás a szülők iránti tiszteletet mindenféle felsőbb tekintély, sőt az állami hatóság iránti tiszteletre és a neki való engedelmességre is. Miért? Mert a felsőség is Istentől kap hatalmat egy bizonyos időre és egy bizonyos célra, ehhez Istentől kap tekintélyt, és ezért kell neki megadni a köteles tiszteletet. Mert a tiszteletet tulajdonképpen annak az Istennek adja az alattvaló, aki megbízta a felsőbbséget ezzel. És itt is érvényes az, hogy a felsőségnek kijáró tisztelet független a hatalmon levők személyétől és ideológiájától, mert nem nekik jár, hanem rajtuk keresztül az őket megbízó Istennek. De érvényes az is, hogy a nekik való engedelmesség is odáig terjed, amikor nyilvánvalóan Isten parancsaival ellentétes dolgokat akarnak az alattvalóktól megkövetelni. Ilyenkor érvényes az, amit így olvasunk a Bibliában: Is-tennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek. Itt kezdődik az Isten engedelmes népe számára a szenvedések ideje, ami esetleg a vértanúságig fokozódhat.

Viszont Isten gyermekei a leggonoszabb hatalmon levőt sem gúnyolják és nem vetik meg, hanem tisztelik. Tessék elolvasni, hogy a Saul által üldözött Dávid hogyan beszélt Saulról és hogyan viselkedett adott esetben.

Még egy valamit kell itt megemlíteni, ami az utóbbi években különösen gyakran lett probléma. Ez pedig az, hogy mióta vál-lalkozhatunk, előfordul az, hogy hívő ember a munkáltató is, meg a munkavállaló is. És sokan nem helyesen értelmezik ezt. Mind a két oldalon előfordul, hogy rosszul értik és visszaélnek ezzel a ténnyel, hogy hívő a partner, pedig ez a Biblia alapján a felálláson semmit nem változtat. Visszaélés történhet úgy, hogy egy hívő munkáltató jobban kihasználja a hívő beosztottját, mondván: ez hívő, annak többet kell elviselnie. Fordítva meg: a hívő munkavállaló azt hiszi, hogy most itt a Bibliáról való beszélgetéssel meg imádkozással töltjük a munkaidőt, hiszen mi hívők vagyunk.

Honnan van ez a torz gondolkozás? Ugyanúgy dolgozzék, mintha nem lenne hí-vő a főnöke. Pontosan ott kell lenni kezdés előtt már, végigdolgozni a munkaidőt, nem a munkaidőben fogunk imádkozni. Ugyanúgy otthon tartsa meg a csendességét, mintha egy teljesen hitetlen munkahelyre jönne. Az más kérdés, hogy megadathat, hogy munka közben is egy-egy nehéz feladatnál, hirtelen gond esetén hívő testvérek (és ott eltűnik, hogy ki a főnök, ki a beosztott) együtt borulnak Isten színe elé, hogy könyörüljön rajtuk. De erre nem lehet spekulálni, hogy ezzel töltjük a munkaidőt.

A másik gyakori torzulás meg az, hogy összetévesztjük a más munkájának az igény-bevételét a testvéri segítséggel vagy a szívességgel. Ez két különböző dolog. Hova vezetne az, hogy ha egy fél gyülekezet úgy járna el egy hívő fodrászhoz, vagy egy hívő fogorvoshoz, hogy soha nem fizet neki, hanem mivel mi testvérek vagyunk: köszönöm szépen? És még a szükséges anyagot, amit felhasznál az én számomra, azt is ő fizesse meg. Tessék kigyógyulni ezekből a torzulásokból! Az, hogy ki hívő, ki nem, ezeket a dolgokat semmiképpen nem befolyásolja. Egy hívő ember ateista közegben is ugyanolyan becsülettel el kell hogy végezze a munkáját, mint hívő közegben. Örüljön annak, ha az utóbbi megadatik ne-ki, becsülje meg nagyon, de semmin nem változtat.

Nem akarom a szót szaporítani, de az utóbbi években sokaknak okozott ez keserűséget. Engedjük, hogy Isten kiigazítsa a gondolatainkat.

Még annyit: akinek bármi miatt nincs gyermeke, a Biblia szerint az is felelős a felnövő nemzedékért. Sokakat ismerek a testvérek közül, akiknek X ok miatt nincs gyermekük, és nagyon szépen végzik azt a szolgálatot, amiről olvastunk, hogy Isten nagy tetteiről beszélnek az utánunk jövő nemzedéknek, és úgy élnek, hogy rájuk lehet mutatni: nézzétek meg, ilyen egy hívő ember – valahogy így kellene. Ezzel a lehetőséggel mindnyájan élhetünk. Aki meg nem tudja a szüleinek megadni a tiszteletet, mert már nincsenek, az megadhatja másoknak, és az előttünk jártak iránt mindenképpen kötelező ez.

Fontos tehát: az elöljárók mutassanak túl magukon arra az Istenre, aki minden nemzedéknek Ura. Az ifjabbak lássanak túl az idősebbeken, és annak ellenére tiszteljék őket, hogy olyanok, ők meg ne legyenek olyanok, hogy nehéz lesz tisztelni őket. Együtt adjuk meg mindnyájan a tiszteletet az élő Istennek. Hogy ezt hogyan kell, azt leginkább a mi Urunk, Jézus Krisztustól tanulhatnánk meg. Mert ahogyan Ő tisztelte mennyei Atyját, és ahogyan Ő tisztelte a földi anyját és nevelő apját, Józsefet, az igazán példa lehet mindnyájunk előtt. Tessék ennek utánanézni az evangéliumokban: 12 éves korától a kereszten való haldoklásáig tisztelte anyját és nevelő apját, és földi élete minden pillanatában is engedelmes maradt az Ő mennyei Atyjának. Engedelmes volt a halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Tőle kérjük el azt, hogy könnyű legyen tisztelnünk az előttünk járókat, és ez a tisztelet legyen szeretetbe á-gyazva.

A Heidelbergi Káté 104. kérdése szépen összefoglalja mindezt: “Mit követel Is-ten az ötödik parancsolatban?

Felelet: Azt, hogy atyámnak, anyámnak és valamennyi elöljárómnak minden tiszteletet, szeretetet és hűséget megadjak, és magamat minden jó tanításnak és büntetésnek illő engedelmességgel alávessem, azonfelül az ő gyengeségeik iránt türelmes legyek, mivel Isten minket az ő kezük által akar vezetni.”

Imádkozzunk!

Istenünk, kérünk, tedd nyilvánvalóvá számunkra minden ezzel kapcsolatos mulasztásunkat és bűnünket. Segíts, hogy amit még lehet, pótoljuk. És amit már nem lehet, ott újra látjuk, Urunk, hogy nincs nekünk más megoldás, egyedül a te bűnbocsátó irgalmad. Töröld el ezeket a vétkeinket is, és segíts úgy élni, hogy ne szaporítsuk őket, hanem megtanuljuk tisztelni az elöljáróinkat. S tudjunk úgy élni, hogy könnyű legyen tisztelni minket az utánunk jövőknek.

Köszönjük neked mindazokat, akiken keresztül hallhattunk rólad, és köszönjük mindazokat, akiknek mutathattuk a hozzád vezető utat. Segíts erről hitelesen beszélni, és engedd, hogy megszentelt életünk is ezt munkálja! Segíts úgy élni, hogy a neked kijáró tiszteletet minden csorbítás nélkül megadjuk!

Beszélj velünk ma még ezekről a kérdésekről! Hadd tisztuljon meg az életünk e tekintetben is. És így segíts folytatni az imádságot!