Aki embervért ont ...
Lekció: Róm 13,1-5
Alapige: 1Móz 9,6
“Aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki. Mert Isten a maga képére teremtette az embert.”
Imádkozzunk!
Mindenható és örökkévaló Istenünk, szeretnénk most valóban őszintén megalázkod-ni előtted. Engedd, hogy világosan lássuk, ki vagy te és kik vagyunk mi. Bocsásd meg, hogy sokszor mi is a te helyedre képzeljük magunkat, nélküled és ellenedre teszünk sok mindent.
Megvalljuk bűnbánattal, nem is sejtjük, milyen nagy szükségben és ínségben vagyunk. Köszönjük, hogy vallhattuk erről máris ezzel a zsoltárral.
Bocsásd meg, Urunk, hogy oly sok mindent tettünk nélküled az elmúlt héten is. Bocsásd meg, hogy olyan sok szeretetlenség, figyelmetlenség, önzés jutott szóhoz a magatartásunkban. Isten, légy irgalmas nekünk, bűnösöknek!
Magasztalunk, hogy magad elé engedsz minket. Köszönjük, hogy várhatjuk a csodát, hogy a te nagyságos gondolataidat megérthetjük. Kérünk, te magad jelentsd ki nekünk magadat. A hazugságok világában te magad hirdesd nekünk az igazság beszédeit. Tanácstalanságunkban add a te igéd világosságát. Ajándékozz meg Szentlelkeddel, hogy helyesen tudjunk dönteni, hogy tudjunk neked engedelmeskedni.
Kérünk, Urunk, végy a kezedbe minket, és ne engedd, hogy ilyenek maradjunk, amilyenek vagyunk. Ilyen készületlenek, vagy félig készek. Könyörülj rajtunk és pótold ki azt a sok hiányt, ami miatt szenvedünk. Szabadíts meg minden bűntehertől, ami alatt roskadunk.
Kérünk, te adj vigasztalást azoknak, akik az elmúlt napokban álltak meg ravatal mellett. Segítsd őket, hogy túllássanak a láthatókon, emlékeken, tárgyakon, kételyeken, lelkiismeret-furdaláson, s hadd lássák a láthatatlant. Téged, az irgalmas Istent, aki életnek és halálnak diadalmas ura vagy. Könyörülj meg mindnyájunkon és vigasztalj meg minket, hogy megvigasztalt szívvel tudjuk az élet próbáit szenvedni, és azok ne messzebb vigyenek tőled, hanem közelebb segítsenek hozzád.
Könyörülj rajtunk, hogy ez a csendes óra is hadd vigyen most egészen közel hozzád. Szólj Urunk, mert hallják a te szolgáid.
Ámen.
Igehirdetés
Időzzünk még egy kicsit a hatodik parancsolat kapcsán az emberölés határeseteinél. Ellentmondásnak tűnhet az, hogy miközben olvassuk a Bibliában: Ne ölj! ugyan-akkor találkozunk ilyen parancsokkal is, amit most hallottunk itt a Mózes könyvéből, hogy aki embervért ont, annak vére em-ber által ontassék ki. Olvasunk ilyen mon-datot: varázsló asszonyt ne hagyj életben! Aki gyalázza apját és anyját, az halállal lakoljon! – Ezek szerint úgy tűnik: Isten egye-nesen megparancsolja, hogy bizonyos bűnöknek a büntetése halálos ítélet legyen. Hogy fér ez össze azzal: Ne ölj!?
Ezenkívül olvasunk arról, hogy néha Is-ten engedélyével, sőt parancsára viseltek há-borút emberek. Mit mond tehát a Szentírás a halálbüntetésről és a háborúról?
Mielőtt erre a választ megkeressük az igében, két megjegyzést hadd mondjak e-löljáróban.
Az egyik: abból a világból, amit Isten megteremtett, mindezek a szörnyűségek tel-jességgel hiányoztak. Abban a világban, a-mi Isten szavára előállt, nem volt félelem, harag, bosszú. Nem volt háború és gyilkosság. Nem volt keserűség senkinek a szí-vében. Ott az élet a maga zavartalan teljességében virult. Amikor az ember fellázadt Isten ellen, és megvonta a bizalmát tőle, akkor zúdította saját nyakába mindezeket a szörnyűségeket. A vétkezés kényszerének a tragikuma melegágya lett minden addig elképzelhetetlen bűnnek. Ezzel az ember elveszítette a szabad akaratát is. Attól kezdve, hogy Isten nélkül, maga vette kezébe dolgai intézését, mindig csak két vagy több rossz közül választhat. Szomorúan mutatja az, hogy megjelent az emberölésnek a ször-nyű bűne is, és ezzel együtt a dilemma, hogy most mi a helyes magatartás. Ha a gyilkost halállal büntetik, egy újabb emberéletet kell kiontani, ha nem azzal büntetik, fennáll a veszélye annak, hogy továb-bi gyilkosságokat követ el. Melyik a kiseb-bik rossz? Mióta Istentől elszakadtunk, legfeljebb eközt választhatunk: melyik a kiseb-bik rossz?
A másik: a hatodik parancsolat egyértelműen az önkényes egyéni önbíráskodást tiltja meg. Tehát azt, amikor valaki hidegen kitervel egy gyilkosságot. Vagy valaki felindult állapotában nekiugrik a másiknak és kioltja az életét. Vagy valami ehhez hasonló módon történik a gyilkosság. Ugyanakkor a Biblia nyitva hagyja azt a lehetőséget, hogy sokszor éppen az élet védelme érdekében szükséges lehet embert ölni. Figyelitek, milyen paradox, milyen ellentmondásos a fogalmazás? Ennyire feje tetejére állított a bűn, az Istentől való elszakadásunk mindent. Az élet védelme érdekében kénytelen az ember ölni. Mit jelent ez? Például a halálos ítéletet, vagy az önvédelemből folytatott háborút. Mert adódhatnak olyan képtelen helyzetek a bűn világában, amikor csak úgy lehet megfékezni a bűn áradását, hogy ezzel az eszközzel próbál közbenyúlni az ember. Ezért kell világosan látnunk azt, hogy a hatodik parancsolat az önkényes, egyéni önbíráskodásra, erre a fajta gyilkosságra egészen más szót használ, mint az előbb említett más esetekre, amikor például a gonoszság áradásának a fékezésére kénytelen az ember embert ölni, ehhez az eszközhöz nyúlni.
A hatodik parancsolat tehát ezekre nem vonatkozik. Itt másról van szó – majd ezt mindjárt látni fogjuk. De érdemes már itt kellőképpen megijednünk attól, hogy mit csináltunk ebből a világból, amit Isten tökéletesnek teremtett. Az Isten nélküli gondolkodásban ilyen visszásságok vannak, hogy az élet védelme érdekében kelljen ölni. Ilyet csak az Istennel szembefordult, bűnbe esett ember tud produkálni.
Nos, mit tanít tehát a Szentírás a halálbüntetésről és a háborúkról? Mind a kettő nehéz és kényes kérdés, viszont egyszer nem árt megnéznünk, mi erről a Biblia ta-nítása. 1. Mindnyájan megfigyelhetjük, hogy az emberölés terén egyre kifinomultabb, ugyan-akkor egyre durvább módozatokat is kitalál az emberiség. Miközben ezt fokozódó mér-tékben gyakoroljuk, aközben kíséri ezt egy-fajta álhumanizmus: nem kell azt olyan ko-molyan venni, illetve a gyilkosok védelmére kel a közgondolkodás. Ma az számít mo-dern gondolkodásnak és modern kultúrállamnak, ahol a halálbüntetést eltörölték. Sok országban ez már megvalósult, érdekes, hogy sok ország most gondolkozik azon, hogy mégis vissza kellene állítani, mert ahol ezt eltörölték, ott ugrásszerűen megnőtt az élet elleni erőszakos cselekmények száma, és ezeknek a bűntetteknek a brutalitása, kegyetlensége, sőt perverzitása.
Még a keresztyének egy része is ennek a pártján van, mondván: amíg a gyilkos bör-tönbüntetését tölti, addig még megtérhet. Ha kivégzik, nincs erre lehetősége. Vagy egy másik érvük: olyan sokszor visszaéltek a halálbüntetés lehetőségével, és olykor utó-lag derült ki, hogy mégis ártatlan volt az, akit kivégeztek, és akkor már jóvátehetetlenül bekövetkezett ez a tragédia.
Nos, láttuk a hatodik parancsolat tanul-mányozása során, hogy az emberélet Isten kizárólagos tulajdona, aki teremtette azt, aki megszabja életünk kezdetét és végét is – “életem ideje kezedben van” – mondja Dá-vid, éppen ezért senki nem nyúlhat bün-tetlenül a másik ember életéhez.
Ugyanakkor azt is fel kellett ismerni, hogy mindjárt a történelem kezdetén az e-lőbb említett önkényes, egyéni önbíráskodás tragédiák sorozatát indította el. Ha egyet lapozunk visszafelé a Bibliában, ezt olvassuk egy Lámek nevű férfiról, aki hazament és így szólt a feleségeihez: “Ó Ádá és Cil-lá, hallgassatok szavamra! Lámek felesé-gei, halljátok beszédemet! Embert öltem, mert megsebzett, ifjat öltem, mert megü-tött. Ha hétszeres a bosszú Kainért, hetvenhétszeres az Lámekért!”(1Móz 4,23-24)
Tehát ő megsebzett, én pedig megöltem. Ő megütött, s erre én agyonütöttem. Ez az az önkényes, egyéni önbíráskodás, amit határozottan megtilt Isten a hatodik parancsolatban. Mert hova vezetne ez? A sérelmét a legtöbb ember többszörösen torolja meg, mint amit el kellett szenvednie. Mindig nagyobbat üt vissza, mint amekkora ütést kapott. Számíthat arra, hogy neki is nagyobbat fognak visszaütni ezért – így alakult ki a vérbosszú.
Az emberiség történetének a kezdetén, tehát már a bűneset után mindjárt elkezdődött az önkényes gyilkosságok sorozata, és ez az emberiség kipusztulásához vezetett volna. Ezért rendelte el Isten, hogy vezessék be a gyilkosság halálos ítélettel való büntetését. Aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki; s jön az indokolás: mert Isten a maga képére teremtette az embert. (A vízilovat nem a maga képére teremtette, az eperfát sem. Ezért a növény- és állatvilág egészen más megítélés alá kerül. Mivel sokféle kérdés érkezett ezzel kap-csolatban, valamelyik vasárnap esetleg kitérünk erre.) Az ember kivételes eset, mert egyedül őt teremtette Isten olyanná, hogy az Ő képviselője legyen ezen a világon, és ezért Isten kizárólagos tulajdona. Az emberi élet külön érték az Ő számára. Az emberi élet védelme érdekében parancsolta meg Isten, hogy aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki.
De milyen ember által és hogyan? Ez nagyon fontos, mert itt bontakozik ki előttünk a Szentírás gazdagsága, Isten végtelen nagy szeretetének, a mi bűneinken is felülemelkedő irgalmának és bölcsességének a nagysága. Nem egy ember onthatja ki annak a vérét, aki embert ölt, hanem mindig testület. Ebben a testületben nincs helye a sértettnek. Egy semleges testület. Az Ószö-vetség a legtöbbször a vének tanácsának vagy a bírák közösségének nevezte ezeket az embereket. Az Újszövetségből pedig nyilvánvaló – az imént olvastuk a Római levél 13. részéből –, hogy Isten az államra ruházta ezt a jogot és kötelezettséget.
Már az Ószövetségben olvassuk azokat a részletesen szabályozó törvényeket, ame-lyek alapos kivizsgálását tették kötelezővé a gyilkosságnak. Nem úgy volt, hogy vala-ki miatt meghalt egy ember, akkor azonnal azt is meg kell ölni. Szó se lehet róla! Meg kell vizsgálni az indítékokat. A múltkor lát-tuk, milyen sokféle oka lehet annak, hogy valaki miatt egy másik meghal. Lehet, hogy egyáltalán nem akarta azt, ő van a legjobban megrémülve. Inkább ő halt volna meg, minthogy most szenvedjen amiatt, hogy mi-atta egy másik meghalt. Balesetek is történ-hetnek. És ez egészen más, mintha előre hidegen, ridegen, számításból kitervelte és úgy pusztította el.
Nos, itt van már az Ószövetségben, hogy ezt alaposan ki kell vizsgálni. Egy tanú a-kármit mondhat, nem számít. Több tanú kell mindig. És ez a semleges testület Isten e-lőtti felelősséggel mondja ki a halálos ítéletet, és a még nagyobb közösség, a nép, hajt-ja azt végre. Ezért volt a kivégzés formája a megkövezés, ahol nem lehet tudni, végül is melyik kő dobásától halt meg az illető. A nagy közösség tisztítja ki magából a bűnöst, a nagy közösség hajtja végre egy kisebb testület, az igazságszolgáltatás ítéletét.
Ugyanez az Újszövetségben az államnak a feladata lett. Különös, amit olvastunk itt a Római levél 13. részében. Isten azt mondja: legyen hatóság, legyen a felsőbbség, aminek a kezébe fegyvert is ad, és e fegyver forgatásának az a célja, hogy a jókat oltalmazza, a gonoszokat pedig fékezze és megbüntesse. Amíg az állam erre használja a hatalmát, addig Isten szolgája ő a te javadra, és addig engedelmeskedni kell ne-ki. Ha nem erre használja – és ez többször előfordult, olykor éppen az ellenkezőjére használta: a jókat kezdte üldözni és a gazembereket támogatta – akkor Isten ítéletére számíthat. Mert ő Isten szolgája. Nem csak az hangsúlyos, hogy Isten szolgája, Ő bízta meg ezzel, hanem: ő szolga. Neki nincs sa-ját hatalma. Kölcsönzött hatalma van. Pilá-tusnak is ezt mondta Jézus: “semmi hatalmad nem lenne rajtam, ha onnan felülről nem adatott volna neked”. Egy időre, aztán ha arra használod, amire adatott, áldás lesz rajta, ha nem, te is az igaz Bíró ítéletét fogod majd elhordozni.
Az Újszövetség tehát arról beszél, hogy Isten ennek az ítéletnek a kimondását és végrehajtását is az államra bízza. Isten tehát azért adta ezt a kemény parancsot, hogy a bűn áradását ezzel is fékezze. Hátha ez fékező erővel hat arra, aki már eltervelte a gyilkosságot, és nem hajtja végre. Nem véletlen az, hogy ahol eltörölték a halálbüntetést, megnőtt az élet elleni cselekmények száma.
Természetesen a Biblia – mint említettem – finoman differenciál. Keresi a bűnöknek az indítékát, az okát, vizsgálja a szándékot. Csodálatos és egyedülálló intéz-mény az Ószövetség idején a menedékvárosok intézménye. Ha valaki akaratlanul vált gyilkossá, odamenekülhetett és ott élet-ben maradt. Bizonyos korlátok között csak ott élhetett, amíg a főpap élt, de nem kellett a vérét kiontani azért, mert őmiatta va-laki más meghalt. Finom differenciáltság volt ott, és nyilván ez ma is fontos. Ebből következhet az, hogy nem minden emberölést kell feltétlenül halálos ítélettel büntetni, de a Biblia világosan beszél arról, hogy ez Isten parancsa. Nemcsak megengedi, hanem parancsolja, hogy aki szándékosan embervért ont, annak vére ember ál-tal otassék ki, de az előbbi módon.
2. És mit kell tudnunk a háborúkról, amik miatt a legtöbben olyan sokat szenvedtünk? Éppen ma beszéltem valakivel, aki nyomorult, sokféle betegség korlátozza. Az édesanyja ápolta őt, most meghalt, aki egyedül nevelte fel, mert az édesapa ottmaradt a második világháborúban. Elmondta: a nagymamája egyedül nevelt fel hat gyereket, mert a nagyapja ottmaradt az első világháborúban. Nem ő egyedül ilyen, mi is tudnánk a magunk történetét mellé tenni. Olyan sokat szenvedtünk a háborúk szörnyűségeitől. Olyan sok félelem van emberszívekben a fegyverektől. Mit mond a Biblia erről?
A Biblia józan könyv, és számol a bűn valóságával. Azért írja erről a kényes kérdésről azt, amit. Ez pedig azzal kezdődik: a hatóság a fegyvert nemcsak a belső gonoszok megfékezésére kapta, hanem a külső támadás elleni védekezésre is. Tehát jogosan használhatja a fegyverét, ha a területet, vagy a népet támadja meg külső ellenség, vagy ha a szövetségese kerül olyan helyzetbe, hogy segítségre van szüksége. A Biblia tehát nem pacifista, mert számol azzal, hogy mindnyájunkat érhet támadás a bűn világában, és ezért biztosítani kell a védekezésnek a jogát.
Az 5Móz 20. fejezete részletes előírásokat, törvényeket ad a háborús időkre. Egyebek között ennek alapján is fejlődött ki az a fogalom, amit úgy szoktak mondani: igazságos háború. Rendkívül kényes és törékeny fogalom ez, mert a történelem során a legtöbb nép igazságosnak tartotta azt a háborút, amit viselt. A jog megfogal-mazott öt vagy hat olyan ismérvet, amik ha együttesen megvannak, akkor az a háború igazságosnak mondható. Most ezeket nem akarom sorolni, mert nem ez a feladatunk. Ugyanakkor a Szentírás minden vérontást és háborúskodást elítél. Dávid nem építhetett templomot Istennek, mert sokat kellett háborúznia, és véres volt a keze.
Jézus arra figyelmeztet, hogy békülj meg a te ellenségeddel, mielőtt még összeütköztök, sőt mielőtt még a bíróság elé mentek. Mert mind a kettőnek csak rossz lesz a vége. Azt mondja a Hegyi beszédben: “Boldogok a békesség teremtők” – nem a békességre igyekezők van ott. Ennél sokkal aktívabb az a kifejezés. Betű szerint azt jelenti: békesség csinálók, de ez nem hangzik szépen. A békességen munkálkodók, a békesség teremtők, mert ők az Isten fiai. Meg is lehet fordítani a mondatot: Isten fiai ezen a világon mindig, minden helyzetben békességre törekszenek, és a békességet munkálják. – Ez az Isten gondolata. Ugyanakkor, mivel Isten számol a bűn valóságával, és a Krisztus második eljöveteléig a bűn uralkodik ezen a világon és sok kárt okoz, ezért az előbb említett igazságok is ott vannak a Bibliában. De megint oda jutunk, hogy a bűn any-nyira megrontott mindent, amit Isten teremtett, hogy csak ilyen paradox, ellentmondásos módon fogalmazhatunk, hogy a háború célja mindig a béke. És a fegyverek a békesség fenntartását vagy helyreállítását kell hogy szolgálják. Ez szépen hangzik, aztán a legritkább esetben valósul meg. S miközben ezt mondja summásan a Szentírás a háborúról, aközben egy sor nehéz kérdéssel is találkozunk. Ezek közül most csak egyet említek.
Ha a hatóság jogosult a fegyver használatára, merthogy ő Istent szolgálja a jó védelmére és a rossz megfékezésére: Vajon ezt a tételt akkor is el kell fogadnunk, ha ez a fegyver atomfegyver? Vannak az atom-pacifisták, akik azt mondják: mindenképpen mindenféle atomfegyvert meg kell sem-misíteni, s nem szabad többet gyártani. Meg lehet ezt vajon valósítani? A másik tábor azt mondja: kérem, mióta nemcsak egy csoportnak van atomfegyvere, ami Hirosimához vezetett, hanem többnek is, azóta éppen ezeknek a megléte biztosít bizonyos egyensúlyt a világon, mert – mondják ők – a nukleáris eszközök olyan hatásos elrettentő eszközökké váltak, hogy emiatt nem válhatnak hatásos harci eszközökké. Bizonyosak lehetünk ebben?
Sokféle bizonytalanság van itt, és egyik kérdés több újabbat is szül, és ezekkel min-denképpen szembe kell néznünk. Annyi bizonyos, hogy Hirosima és Nagaszaki ko-moly figyelmeztetés volt arra nézve, hogy egy atomháború semmiképpen nem lehet igazságos háború. Mert mindazok az ismér-vek, amiket az úgynevezett igazságos háborúknál fel szoktak sorolni, egyszerűen ér-telmüket veszítik ott, ahol támadó és meg-támadott egyaránt belepusztulhat ennek a fegyvernek a használatába, vagy legalábbis olyan elképzelhetetlen nyomorúságba kerül-het, ahol mindaz értelmét veszíti, amit fel szoktak sorolni. Például: utána meg kell ta-nulniok békésen egymás mellett élni. Egy-szerűen nem lesz, aki békésen egymás mel-lett éljen a másikkal. Értelmét veszíti tehát ez. Megint nem a feladatunk, hogy ennek a részleteit taglaljuk. A kérdéseket tegyük fel, és keressük otthoni csendünkben is a Szentírásnak a válaszát. Azt félelmesen szemlélteti ez a kérdéscsokor is, hogy ilyen mélyre, ilyen mély nyomorúságba sodorta maga magát az ember, amikor kivette Isten kezéből sorsának intézését és a világ jövőjének a formálását. Itt arról van szó: nem tud többé megszabadulni ezektől a rettenetes fegyverektől. Nem tud meglenni nélkülük, ugyanakkor nem tudja használni sem őket, mert senkinek semmit nem használna, ha bevetnék. Ilyen zsákutcába rohan az, aki Isten nélkül indul el egy úton.
Egészen röviden és szükségképpen egy kicsit felszínesen: ez a Biblia tanítása erről a két nehéz kérdésről.
* * *
Befejezésül: szeretném egy kicsit felemelni mindannyiótok tekintetét. Nézzünk messzebbre, egészen odáig, ameddig a Bib-lia mutat, és aztán szeretném, ha magunkba néznénk, ahova szintén mutat a Szentírás. Ha ilyen súlyos kérdésekkel találkozunk, ha ennyire bizonytalanná vagy a biz-tos pusztulásra ítéltté vált az emberiség jövője a bűn miatt, akkor annál fontosabb ne-künk világosan látnunk, mit mond Isten igé-je a végről. Mit jelent, hogy mi nem a világ végét várjuk, hanem várjuk vissza a mi dicsőséges Urunkat, Jézus Krisztust, és készülünk az Ő második eljövetelére?
Miközben sokszor át kell élnünk a magunk tehetetlenségét, miközben kétségbeesve látjuk, hova vezetett az, amit mi bűnösök elkezdtünk, miközben az egyéni sorsok is összekuszálódnak a bűn világában, hogy olykor tanácstalanokká válunk, aközben le ne vegyük tekintetünket a mi dicsőséges Urunkról, aki egészen bizonyos: másodszor is el fog jönni, és akkor eltöröl az Isten minden könnyet a szemünkről, és nem lesz többet feszültség, gyűlölködés, halál, gyász, háború, félelem. Amikor új világot teremt a teremtő Isten, új eget és új földet, amikben igazság lakozik. Mert ebben a mostaniban nem lakozik igazság. Ez önmaga erőt adhat a túléléshez, és ahhoz, hogy a hazugság, a halál, a gyilkos indulatok özönében is Isten népe megmaradjon Isten népének. Legyen bizonyos a kiválasztatásában, és tudjon olyan jövőről bizonyságot tenni másoknak, ami reménységet ad-hat mindenkinek.
A másik az, amit a Biblia soha nem mu-laszt el: lássuk világosan, miért vagyunk mi felelősek, és miért nem mi vagyunk felelősek. Mert vég nélkül lehet elmélkedni az előbb érintett kérdéseken, és amíg gondolkozik az ember, nem haszontalan, csak amikor már azt kezdi keresni: miért ki felelős, és mindig megtalál valaki mást, aki ezért vagy azért a rosszért felelős, csak azért, hogy önmagát felmentse a felelősség alól – ez már nem jó!
Isten igéje éppen ezért tudatosítja bennünk, hogy miért vagyunk mi felelősek, mit fog rajtunk számon kérni a mi ítéletre visszajövő Urunk? Azt, hogy a magunk módján, a magunk helyén valóban békesség-csinálók, békesség-munkálók és -terem-tők vagyunk-e? A gyilkos indulatok, a halál világában mit tehetnek Isten-hívő gyermekei?
Tehetik azt: soha nem engedik, hogy a keserűségnek bármelyik gyökere felnövekedjék a szívükben – ez bibliai idézet volt. Tehetik, hogy nem járulnak hozzá ahhoz, hogy a harag gyökeret verjen a szívükben. Nem ápolnak haragot magukban senkivel szemben. Az, hogy haragra lobbannak, bár-kivel előfordulhat, a legszelídebbel is. Azt mondja az ige is: “Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek: ne menjen le a nap a ti haragotokon!” Tehát: haragra gerjedek, mert i-gazságtalanságok történnek körülöttem, vagy igazságtalanságot követtek el velem szemben, ez érthető. Ez még nem bűn, csak kísértés. Bűnné akkor válik, ha konzerválom a haragot, ha lemegy a nap az én haragomon. Ha megőrzőm magamban, s egyenesen erénynek tartom, hogy valakire vagy valakikre haragszom. Jövőre is, meg tíz év múlva is, meg amíg az eszemet tudom. Ez már bűn. Isten népére azonban az jellemző: ehhez nem járul hozzá, hogy a szívébe befészkelje magát a harag.
Nem engedi, hogy bosszúgondolatok foglalkoztassák. Az, hogy átsuhan rajtunk a bosszúvágy, ez megint csak kísértés, de hogy elkezd-e foglalkozni vele az ember, hogy szövögeti a bosszúállás szálait, hogy időt szán-e ilyen hitvány gondolatokra, az már az ő bűne és az ő felelőssége. Isten ettől is óv minket, amikor azt mondja: “Ne ölj!” Láttuk, hogy az első gyilkosság is hogy fejlődött ki. Nem azzal kezdődött, hogy Ka-in fogta a furkósbotot, hanem azzal, hogy irigy lett, s aztán foglalkoztatta ez a gondolat: ha ő nem lenne, nekem jobb lenne. Be-lement ebbe a csapdába, és a végén fogta a furkósbotot, vagy a furkósbot fogta őt. Itt már nehéz megállapítani, hogy végül is ki a felbujtó és ki használja a másikat eszközként. Isten ettől akar minket megőrizni, ami-kor azt mondja: “Ne ölj!”
És attól, hogy ne szítsunk ellenségeske-dést soha. Nagyon szeretném azt a keserű tapasztalatomat elmondani – lehetőleg nem indulatosan és keserűen –, hogy gyakran tapasztalom azt, hogy intelligens, okos, hívő emberek is felelőtlenül fecsegnek, beszélnek oktalan dolgokat, amik gyújtóa-nyaggá válnak, hogy embereket egymásnak ugrasszanak. Miért kell azt elmondanom valakinek, hogy egy harmadik mit mondott róla? Miért? Csak azért, mert tudom? Ezzel összeugrasztottam őket, ellenséggé tettem két embert. Fegyelmezetlenül, sőt sokszor rosszindulatúan, engedve a szívünk mélyén rejlő kis gyilkosnak, használjuk a nyelvünket, ahelyett, hogy Isten Szentlelkének az eszközévé válna a nyelvünk, és robbanóanyagot, gyújtóanyagot tudatosan ne helyeznénk el senkinek a szívébe, amit aztán egy szikra felrobbanthat. Nem véletlenül beszél erről a Szentírás. Nem mindegy, mire gondolunk, mit mondunk, hogyan beszélünk.
Az Efézusi levél végén kemény kifejezést használ Pál, ha egy betűkülönbséggel mondanám, még furcsán is hangoznék innen a szószékről. Azt mondja: “Semmi rot-hadt beszéd a ti szátokból ki ne származzék”, és ó, de sokszor származik ilyen, a-mikből békétlenség lesz, gyanakvás, rossz-hiszeműség, ellenségeskedés, harag. Pedig mindezt megelőzhettük volna, ha engednénk, hogy Isten békesség-munkálóként használjon bennünket. Ha komolyan vennénk azt, amiről a pünkösdi igénk is szólt: Isten Lelke, aki az élet lelke, munkálkodjék mindig bennünk. S mielőtt kinyitnánk a szánkat, Őreá figyelnénk: Uram, mondjam ezt most? Te akarod mondani általam? Nem. Akkor nem mondom.
Isten segítsen minket sokkal fegyelmezettebben beszélni, hogy a békességet mun-káljuk a szavainkkal! Néha elég egyetlen kedves mondat, ami megelőzhet háborúságot. És elég egyetlen gyilkos szó, ami kirobbanthat háborúságot, amit aztán kívülről, mint publikum, nézünk, és nem gondoljuk, hogy minket von felelősségre Isten azért, ami miattunk robbant ki.
Itt van a mi felelősségünk, és az ehhez hasonló lehetőségekben még. Fáradozunk- e azon, hogy összebékítsünk haragosokat? Hogy eloszlassunk félreértéseket? Hogy osz-lassuk az előítéleteket? Hogy szép csendesen lebontsunk olyan válaszfalakat, amik emberek közé emelkedtek, netalán házastársak közé? Ó, de szép munka az ilyen bon-tás, és hogy építi az azt az egységet, ami a Lélek egysége. Oszlassuk a gyanakvást em-berekben, hogy valóban a békéltetés szolgálatát végezzük.
Szintén az Efézusi levélben van az, hogy mindennek az a feltétele: “Lakozzék Krisz-tus hit által a ti szívetekben. A szeretetben meggyökerezvén és alapot vévén.” (3,17-18)
Testvérek, ha valami, a hatodik parancsolat mutatja, meg ennek a szerteágazó sok-sok részlete, hogy valóban él-e Krisztus a szívünkben, vagy csak jó vallásos em-berek akarunk lenni. Ez utóbbi esetben a saját erőtartalékainkra vagyunk utalva, és azok nagyon szegényesek. Akiben valóban él a Krisztus, aki csakugyan újjászületett em-ber, azt az Isten Lelke kezdi vezetni. És aki-ket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai, és az Istennek fiai a békességet munkálják.
Jó lenne, ha ezzel a programmal indulnánk el most innen. Talán olyan családba, olyan munkahelyre, de mindenképpen olyan társadalomba, amelyiket ma különösen is megmérgez a szándékosan szított gyűlölkö-dés, rosszhiszeműség, gyanakvás, ellenségeskedés, amit áthat a félelem, az önféltés, az egzisztenciánk féltése, a presztízsünk fél-tése. Jó lenne, ha egy ilyen társadalomban minél több szabad keresztyén tudna szolgálni. Akik szabadok minden ilyen félelemtől. Akik elmondják Pállal együtt: csekély dolog, hogy ti ítéljetek meg engem, sőt én sem ítélem meg magamat. Aki engem meg-ítél, az Úr az – viszont komolyan veszem, hogy Ő megítél. Már most, hogy a békességen fáradozom-e áldozatok árán is, és majd egyszer, amikor dicsőségben megjelenik, ak-kor is hallanom kell minden hiábavaló szót, amit kimondtam, és számot kell adnom min-den ilyen bűnért is.
Jó lenne, ha már most megvallanánk, és elhagynánk ezeket a bűneinket, és használható eszközei lennénk a mi Urunknak.
Imádkozzunk!
Istenünk, sokat szenvedünk a körülöttünk levő gyilkos indulatok pusztítása miatt, és sokszor amiatt is, hogy minket találnak ezek el. Bocsásd meg, ha nem fáj nekünk igazán, hogy sokszor tetten érhetjük magunkban is ezeket.
Kérünk, tiszta szívet teremts bennünk, és szabadíts meg minden keserűségtől, haragtól, bosszúvágytól, a gyilkosságnak minden csírájától. Töltsd meg a szívünket egészen a te szereteteddel. Azzal, amelyik még az ellenségét is képes és kész szeretni.
Dicsőítünk, Jézus Krisztus, hogy te magad vagy a szeretet. Téged magadat hívunk hát, hogy a gyűlölet világában te lakozzál valóságosan a szívünkben. Taníts meg minket gondolkozni, érezni, beszélni, cselekedni, és ha kell, szenvedni. Adj erőt ehhez a diadalmas szenvedéshez nekünk. Adj bölcsességet ahhoz, hogyan végezhetjük a békéltetés szolgálatát.
Könyörgünk hozzád népünkért, társadalmunkért, annak vezetőiért. Könyörgünk hozzád a te egyházadért. Hadd legyen az használható eszköz a kezedben. Formálj minket is olyanokká, hogy egyre használhatóbbak legyünk a számodra. Hadd tudjunk azonosulni céljaiddal, és szabaddá lenni minden rossz beidegződésünktől, s mindattól, ami megromlott és a bűnből származik.
Könyörgünk hozzád szeretteinkért a közelben és távolban. Könyörgünk azokért, akik a gyűlöletnek az áldozatai, és könyörgünk azokért, akiknek nem fáj, hogy gyűlölnek. Köszönjük, hogy hatalmad van minden testen, és elsegíthetsz bűnbánatra ilyen embereket is.
Őrizz meg minket attól, hogy miattunk támadjon békétlenség. Kérünk, őrizd a testi épségünket is. Olyan sokszor az is veszélyben van, és adj nekünk növekedést a hitben, a békességben, az engedelmességben, az alázatban, a szent életben. Segíts megszentelnünk ezt a mai napot is, és kérünk, hallgasd meg az imént mondott énekimádságunkat, és vezess mindket a jövő héten és egész életünkben a te utadon.
Ámen.