Isten terve
Lekció: ApCsel 14,19-28
Alapige: ApCsel 9,15-16
“Ezt mondta neki az Úr: Menj el, mert választott eszközöm ő, hogy elvigye a nevemet a pogányok, a királyok és Izráel fiai elé. Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.”
Imádkozzunk!
Istenünk, köszönjük, hogy máris a te hasonlíthatatlan nagyságodra irányította figyelmünket a zsoltár. Engedd ezen az istentiszteleten újra meglátnunk, milyen ha-talmas vagy te, és milyen kicsinyek vagyunk mi előtted. Mennyire szent és igaz vagy, és mi mennyire bűnösök és esendők vagyunk. Engedd meglátnunk, milyen nagy csoda az, hogy kimondhatatlan szeretettel szeretsz minket, kicsiket és bűnösöket.
Köszönjük, Urunk, hogy aki a te közeledbe kerül, az nem marad olyan bűnös, mint volt. Köszönjük, hogy bővölködsz a kegyelemben és gazdag vagy a megbocsátásban. Ezzel a reménységgel jövünk most is eléd, és megvalljuk sok hitetlenségünket, engedetlenségünket, elégedetlenségünket, lázongásunkat. Ismered mindannyiunk életét, tudod, milyen terhek alatt roskadozunk, tudod, minek vagyunk mi az oka, és mennyiben nehezíti meg sorsunkat a környezetünk.
Könyörülj rajtunk, hogy hadd lássunk világosan. Segíts el igaz istenismeretre, és helyes önismeretre. Engedd meglátnunk, mi a helyünk abban a szép nagy tervben, amit készítettél a világ megszabadítására. Segíts engedelmesen beleigazodnunk a te gondolataidba és akaratodba.
Beszélj velünk most egészen személyesen. Te, aki személyesen ismersz minket és fontosak vagyunk neked, Jézus Krisztusra való tekintettel, az Ő érdeméért hajolj közel hozzánk és emelj közel magadhoz. Erősíts meg, vigasztalj meg. Adj a szívünkbe reménységet, formálj, hogy alkalmas eszközeid lehessünk.
Szólj, Urunk, mert hallják a te szolgáid!
Ámen.
Igehirdetés
Sokan olvastuk most újra két hónapon keresztül az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvet. Ennek az izgalmas bibliai könyvnek nagy része Pál apostol munkájáról szól. Most ne egyik vagy má-sik részletébe mélyedjünk bele, hanem próbáljuk felismerni azt a nagy vonulatot, ami végighúzódik ezen az egész cso-dálatos bibliai könyvön. Ezt most így fo-galmazom meg: Hogyan valósítja meg Isten az Ő üdvtervét egy-egy ember éle-tén keresztül is.
Ez a könyv arról szól, hogy Istennek terve van. Csodálatos, nagy üdvözítő ter-ve az emberiség egészére nézve, és azon belül a benne hívőket egyenként kész felhasználni ennek a tervnek a megvalósításában. Eszközöket keres és formál magának Isten. Ez nagy kiváltság, ha va-laki felismeri, mi Isten terve, és mi Isten terve vele, és elfoglalja azt a helyét, amit Isten neki jelöl ki ebben. Az az ember a helyére kerül, és az helyénvaló dolgokat mond, gondol és tesz. Aki ezt felismeri és cselekszi, az egészen másként éli át az ezzel járó szenvedéseket, és az mindig egyedül Istennek ad dicsőséget az élete eredményeiért.
Ezt a három összefüggő gondolatot szeretném most szemléletessé tenni Isten Szentlelke segítségével. Tehát egyrészt Istennek terve van, és ezen belül nekünk kijelöli a helyünket. Aki ezt örömmel elfogadja, és végzi, amit Isten bíz rá, an-nak sok szenvedésben lesz része, de egé-szen másként hordozza azokat, mintha ezt nem tudná, és egyedül Istennek ad dicsőséget élete minden eredményéért, mivel tudja, hogy Isten hajtotta végre az Ő tervét, Ő cselekedte azt, ami eredmény és áldás.
Hogyan mutatkozik meg ez a Cselekedetek könyvében?
1. Istennek szép terve van ezzel a vi-lággal. Megvolt az Ő terve abban az időben is, arra nézve is, hogy a Krisztus keresztjéről szóló evangélium hogyan jut el majd zsidókhoz, pogányokhoz, egészen az akkor ismert föld határáig. Ezen belül kijelölte a helyét egy kis embernek, Saulnak, a későbbi Pál apostolnak. Ő erről semmit sem tudott még, mert esküdt ellensége volt Krisztus tanítványainak. Egyszer azonban elé állt a feltámadott Krisztus, bemutatkozott neki, azt mondta: én vagyok Jézus, akit te kergetsz, és Pál ott a damaszkuszi úton letette a fegyvert Jézus előtt. Elhangzott a sorsdöntő kérdés: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? És attól kezdve azt csinálta, amit az Úr Jézus akart.
És mit akart az Úr Jézus? Így foglalta ezt össze maga Jézus: “Eredj és mondd meg neki: Menj el, mert választott eszközöm ő, hogy elvigye nevemet a pogányok, a királyok és Izráel fiai elé. Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.”
Vagyis: Pál apostol küldetését örök isteni döntés előzte meg. “Választott edé-nyem ő.” Tudomásul kell venni mind-járt az út elején: csak edény, amit most megtölt Jézus önmagával. “Hordozza az én nevemet” azt jelenti: engemet hordoz-zon, Jézust vigye. És megvan a részletes program is: pogányok, királyok és Izrá-el fiai elé. S előre tudhatja, hogy mindez sok szenvedéssel fog járni. “Megmu-tatom neki, mennyit kell az én nevemért szenvednie.” Minden világos, most már csak az engedelmesség következik, hogy aztán Isten csodálatosan szép terve meg-valósuljon Pál által is.
A Cselekedetek könyve arról szól, hogy milyen nagy szembeszéllel kellett haladnia az apostolnak, hogy mennyi minden és mindenki igyekezett meghiúsítani azt, hogy ez az isteni terv megvalósuljon, és hogy Pál engedelmesen betöltse a feladatát. Megverték, mega-lázták, legközelebbi munkatársai közül is némelyek elhagyták. Olvastuk: megkövezték úgy, hogy azt hitték, belehalt. Kivonszolták, mint egy hullát a városon kívülre, a hívő testvérek ott vették körül és fellocsolták. Amikor magához tért ma-gukhoz vették, és aztán úgy folytatja az útját. Olvassuk azt, hogy kis- és nagy ki-rályok hogy sütögették a pecsenyéjüket az ő rovására, hogy mennyi csúsztatás, hazugság, intrika, rágalom vette körül, de mindezek fölött és mindezek ellenében Isten terve feltartóztathatatlanul haladt előre, bontakozott ki és valósult meg ennek a sokat szenvedett embernek a szol-gálata által is.
E temérdek szenvedés között egyre többen ismerték meg Jézust, gyülekezetek sora nőtt ki a földből, emberek élete változott meg az erőtelen Pál szolgálata által is. Kevesen látták, hogy eközben isteni terv valósul meg. Néha tényleg nem is látszott abból semmi. Olykor csak a felszín látszott, az intrikák, a gyűlölet, az önzés, az irigység, az ellenségeskedés. Az apostol azonban tudta, hogy a mélyen hatalmas erők dolgoznak. Isten viszi végbe az Ő akaratát és valósítja meg az Ő tervét, s eközben, mint eszközt, használja Pált is.
Bennünket ugyanolyan sötét világ vesz körül, mint ami akkor volt. Aki elolvassa a Cselekedetek könyvét, – javaslom ma délutáni olvasmánynak a 19. résztől a végéig olyan izgalmas, hogy nem tudja letenni az ember, – láthatja, hogy ugyanolyan csúsztatások, hazugságok, érdekek összefonódása és ütközése jellemzikaz életet ma is. Egyáltalán nem kell csodálkoznunk azon, hogy ez a folyamat ma csak kiteljesedik, hogy lassan már az lesz az abnormális, ha valaki ma Isten törvénye, – vagy akár csak a polgári törvények szerint él, hogy erkölcsileg és gazdaságilag egyre mélyebbre süllyedünk, hogy ma is váltják a helytartók egymást, kis- és nagy királyok sütögetik a kis- és nagyobb pecsenyéjüket, többnyire a becsületesek rovására. Isten igéje ma is sok ellenerővel szemben halad előre, de halad előre.
Csak ezen a nyáron, csak a mi gyülekezetünkben is Isten nagy dolgokat cse-lekedett. Emberek lesznek hitetlenből hí-vővé, megkötözöttből szabaddá. Halálra ítélt házasságokat gyógyít meg a munkálkodó Jézus Krisztus. Reménytelen, csüggedt, jövő nélküli emberek találják meg a helyüket, az életük értelmét, amikor Jézus Krisztussal találkoznak. Ma is halad előre az evangélium, és vannak ma is, akik átlépnek a halálból az életbe, a pokolból belépnek a mennyországba. Isten üdvözítő terve feltartóztathatatlanul halad előre és bontakozik ki, miközben erős az ellenszél, miközben sokat kell szenvedniük azoknak, akik az evangéliumot hirdetik vagy Jézus mellett döntenek, és úgy akarnak élni, ahogyan azt Ő mondja.
Isten erre akar elsegíteni minket, hogy lássuk a valóságot. Lássuk az Ő tervét, lássuk annak a kibontakozását, lássuk és higgyünk a hatalmas Istenben, aki ma is munkálkodik, és ne akadjunk el a felszínen, aggasztó, kétségbeejtő, csüggesztő jelenségeknél, hanem lássuk a mélyet. A múltkor belecsöppentem egy beszélgetésbe, ahol valaki egy újságcikket ismertetett. A rövid beszámolója nagy vitát váltott ki. Mindenki ismeretei és vérmérséklete alapján állást foglalt. Érvek és ellenérvek hangzottak el. Amikor egy kicsit megcsendesedett a társaság, halkan megszólalt valaki, aki értett is ahhoz a kérdéshez, amiről szó volt. Az volt az ő szakterülete. Elmondta, mi ennek a problémának a gyökere, milyen összefüggésbe kell ezt belehelyezni, hogy tisztán lássunk. Mik a tudományos alap-jai, mik lehetnek a gazdasági következményei, és mi a politikai háttere annak, hogy az a bizonyos cikk a kérdéskörnek csak azt a részletét és olyan beállításban közölte. Egyszerre nagy csend lett. A nagyokos vitatkozók elhallgattak, mert mindnyájan érzékeltük, hogy a felszínen kapirgáltunk, nem értettünk ahhoz, amiről beszéltünk. S így, hogy a valóságot feltárta valaki, minden egészen más volt.
Az jutott eszembe: hányszor vagyunk így Isten dolgaival is, vagy egyáltalán a világ eseményeivel. Mondjuk a közvetlen reflexióinkat azokra az élményekre, amik éppen értek, s közben nem tudjuk miről van szó valójában. Ki az az Isten, aki kezében tartja ennek a világnak a sorsát. Mi Istennek a terve, amit nem tud meghiúsítani senki és semmi. Mi len-ne a mi helyünk ebben a nagy tervben, és ha azt végeznénk, amivel Ő bízott meg, boldogok lennénk, elégedettek és hálásak. Tudnánk Őt dicsőíteni, aki cse-lekszik. Ehelyett panaszkodunk, elégedetlenkedünk, vádaskodunk, dicsekszünk – a felszínen kapirgálunk.
Nos, ezzel az igével Isten a szemünket akarja nyitogatni. Hadd ragyogjon fel előttünk Ő, aki a történelem ura, az egyház ura. Ragyogjon fel Jézus Krisztus, aki önmagáról mondta: ő a magvető, aki az igét hinti. Itt mondom én, most párhuzamosan a gyerekeknek mondja va-laki más, délután az ifjúsági óráinkon töb-ben is mondják, és szerte ezen a világon ebben a pillanatban is számos helyen hangzik az evangélium, de nem mi cselekszünk, Isten az, aki cselekszik. Aki ezt látja, és tudja milyen megtiszteltetés a cselekvő Isten kezében akármilyen kicsi eszköznek lenni, az boldog em-ber lesz. Ezért fontos, hogy engedjük: Isten kinyissa a szemünket. Lássuk azt, hogy bölcs terveit megérleli, rügyet fakaszt az ág – azt sem lehet visszanyomni a fa ágá-ba. Az kijön előbb-utóbb, ha fagyosak a tavaszi hetek, akkor is.
Bár mit sem ígér bimbaja, pompás lesz a virág ki kétkedőn boncolja őt, annak választ nem ád, de a hívő előtt az Úr megfejti önmagát. Engedi, hogy belelásson az Ő terveibe. Megengedi, hogy felismerje a helyét ebben a tervben, és az ilyen embert lépésről lépésre vezeti előre. Akármi egyébként a foglalkozása, hivatása, vagy akármilyen a sorsa.
2. Ha valaki ezt hiszi és látja, akkor egészen másként fogadja és éli át azokat a szenvedéseket, amik feltétlenül velejárnak a Krisztusnak való engedelmes szolgálattal. Hogy miért járnak vele, és mik ezek a szenvedések, most erről rész-letesen nem tudok beszélni az idő hiánya miatt, de hogy másként fogadja ezeket az ilyen ember, és javára lesznek, nem tiltakozik ellenük, nem menekül el előlük, hanem elfogadja, s engedi, hogy azo-kat is az ő javára fordítsa Isten, az egészen nyilvánvaló.
Mi mindent kellett Pálnak elszenvednie! Ilyenekről olvasunk: negyvenen átok alatt kötelezték magukat, hogy meg-ölik Pált, addig nem esznek, nem isznak. De kihagyták a számításukból Istent. És Isten úgy rendelkezett, hogy Pál unokaöccse meghallotta ezt a fogadkozást, szólt anyukának, anyuka azt mond-ta: menj be a kaszárnyába, s mondd meg. Isten összehozta egy magas rangú római katonatiszttel, az felfogta azonnal a dolgot, és még azon az éjszakán Jeruzsálemből Cézáreába küldte Pált. Négyszáz-negyven római katona őrizete alatt viszik Pált, és senki sem tudja közülük, hogy az életét mentik, mert még nem végezte el az Istentől kapott feladatait. Talán csak Pál tudja, hogy Isten oltalma alatt van, miközben ez a kis hadsereg körülveszi őt. –
Lekötözik, hogy megkorbácsolják és úgy vallassák ki. Már kezdenék az ütlegelést, amikor Pál megkérdezi: Szabad nektek bírói ítélet nélkül római polgárt megverni? Nagy riadalom támad, jaj, dehogy szabad, még ők ütik meg a bokájukat. A római birodalomban érvénye-sült a jog, nem úgy, mint ma nálunk és sok helyen másutt. És bocsánatot kérnek tőle, jaj, miért nem mondtad, hogy te római polgár vagy. Mert még nem végezte be a feladatát.
Félix helytartó azt reméli, hogy Pál megvesztegeti, s pénzt ad neki, hogy sza-badon bocsássa, ezért többször is hívja kihallgatásra. Pálnak eszébe sincs, talán pénze sincs, de mindannyiszor hallhatja a Krisztusról szóló evangéliumot ez a pogány helytartó. Benne volt a programban, előre tudta: hordozod a nevemet királyok, helytartók, zsidók, pogányok előtt.
Festus úgy akar kedveskedni a zsidóknak, hogy börtönben hagyja Pált. De így teljesedik a program következő pont-ja: királyok előtt is bizonyságot tehet Krisztusról, és Agrippa király majdnem keresztyénné lesz. El kell jutnia a császár elé is, és lehet sajnálkozni, sopánkodni, hogy szegény, azon a hosszú hajóúton... miért nem volt több esze, miért kellett neki a császárhoz fellebbeznie, – ez is benne volt az isteni tervben. Előre megmondta az Úr: a császár elé kell állanod.
Pál mindazt, ami így reá zúdult, ezzel a biztonsággal és reménységgel hordozta. Nyilván szenvedett ő is ezek között a körülmények között, de túllátott ezeken a bajokon. Olyanok voltak ezek a számára, mint amikor egy úton az ember gödröket lát, vagy akár árkot is ástak neki, hogy lehetőleg tengelytörés érje, vagy törje ki a bokáját, de az ember a célt nézi, ahova meg akar érkezni. Természetesnek tartja, hogy minden úton vannak gödrök. Az is természetes, hogy árkot ásnak annak, aki jó cél felé igyekszik, és jót akar. Átlépi vagy kikerüli, vagy ha már belezökkent, próbál onnan kikerülni, de a célt nem téveszti szem elől, és ez segíti át az árkokon és a gödrökön.
Amikor a hajón Róma felé mennek és két hétig zuhog az eső, nem látnak se napot, se csillagot, fogalmuk sincs, hol hánykolódik az a kis hajócska, ezt olvas-suk: minden reménységünk elvétetett élet-ben maradásunk felől, akkor a megláncolt Pál előáll, és azt mondja: emberek, egyetek. Nézzétek, így kell enni. Két hét óta alig ettetek, s nincs erőtők, pedig hamarosan szükség lesz rá, mert úszunk. Mit csinálunk? Tudniillik Isten nekem azt mondta, hogy senki sem vész el közü-lünk, csak a hajó. Tehát egy szárazföldre fogunk kimenekülni. S néhány óra múl-va hajótörést szenvednek. Ráfutnak egy zátonyra, a vihar szétrombolja a hajócskát, s mindenki menekül, ahogy tud, a partra. Mindenki kétségbeesik és remény-telen. Egy ember van, aki tartja a lelket a többiben is, és eszik, amikor mindenki a halálára készül. Azt mondja: Isten megígérte nekem, föl a fejjel, túléljük!
Egészen más így a szenvedések alatt görnyedni, hogy túllátok rajtuk, és látom a célt.
3. Aki ezt hiszi és látja, az az élete minden eredményéért egyedül Istennek ad dicsőséget. Amikor az első missziói útról hazaérnek – olvastuk az előbb a 14. részben –, és Pál beszámol az őt kiküldő antiókhiai gyülekezetnek, akkor részletesen elmondja, mi mindent cselekedett az Isten ővelük (ApCsel 14,27). Amikor a harmadik missziói útról visszaérnek, és elmegy Jeruzsálembe, hogy ott a nagy tekintélyű Jakabnak, a gyülekezet vezetőjének a színe előtt számoljon be az útjáról, akkor mit mond? “Köszöntötte őket, majd részletesen elbeszélte mit tett Isten a pogányok között az ő szolgálata által” (ApCsel 21,29).
Elemezzük nyelvtanilag a mondatot. Ki az alanya? Isten. Nem Pál. Mi az állítmány? Az, hogy Isten cselekedett, tett valamit. Ő élő Isten, aki cselekszik. Hol? A pogányok között, ahol eddig még nem cselekedett. Ez a helyhatározó. Eszközhatározó: ki által? Pál által. Ő csak eszköz. De micsoda kiváltság ez! A hatalmas, cselekvő Isten kezében eszköznek lenni, a helyén lenni, és azt csinálni, amivel Isten bízta meg. Annyi temérdek szenvedés között is? Ott is! A helyén van, és tudja, hogy ott Isten cselekedett. Ezért egyedül Istennek ad dicsőséget.
Nem dicsekszik, de buta szerénykedés sem jellemzi, hogy: ó, szóra sem ér-demes! Hát hogyne lenne szóra érdemes, amikor gyülekezetek sora nőtt ki a földből!? De nem ők csinálták, Isten cse-lekedett hatalmasan a pogányok között. Legyen ezért egyedül Övé a dicsőség!
Pál apostol nem eredeti úton járt. Ő csak valakinek a nyomdokaiba lépett. A mi Urunk, Jézus Krisztusnak is ugyanez volt az útja, amikor itt volt közöttünk emberi testben. Ő is pontosan látta küldetését. Pontosan tudta, mi a jelentősége, oka és célja az Ő emberré lételének, kínhalálának, feltámadásának, mennybe-menetelének, és következetesen ragaszkodott az Atya programjához. Mindenben engedelmes volt egészen halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Vállalta az ezzel járó szenvedést is, és e-gyedül az Atyának adott dicsőséget.
Amikor a földről búcsúzva számot ad az Atyának, akkor a főpapi imában egyebek között ezt mondja: “Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amit reám bíztál, hogy elvégezzem: és most te dicsőíts meg engem, Atyám, önmagadnál azzal a dicsőséggel, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt még a világ lett.” (Jn 17,4-5)
Körülöttünk is zajlik az élet, látjuk-e egyre világosabban Isten csodálatosan szép tervét? Látjuk-e és elfogadjuk-e ezen belül azt a helyet, amit Ő jelölt ki a szá-munkra? Elfogadjuk-e tőle az ezzel járó szenvedéseket? És tudjuk-e egyedül Őt dicsőíteni mindazért, amit Ő cselekedett? Nem felejtve el közben, hogy eljön egyszer az a kor, amikor Isten terve beteljesedik, amikor mindenféle szenvedésnek vége lesz, és amikor csak a dicsőítés ma-rad. Amikor az üdvözültek seregeivel, a vértanúkkal és a mennyei lényekkel e-gyütt Isten minden célba érkezett gyermeke vallhatja: méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt, dicsőséget, tisz-tességet és áldást. (Jel 5,12) Mostani szol-gálatunkban, a vele járó szenvedések kö-zött jó, ha mindenen túllátva ezt is a sze-münk előtt tartjuk.
Van egy szép énekünk, amely Isten nagyságát is, meg azt is, hogy a szenvedések között hogyan bízhatjuk rá magunkat, szépen megfogalmazza:
Hagyjad az Úr Istenre
Te minden útadat.
Ha bánt szíved keserve,
Ő néked nyugtot ad.
Ki az eget hordozza,
Oszlat felhőt, szelet,
Napját rád is felhozza,
Atyád ő, áld, szeret.265,1 ének
Imádkozzunk!
Istenünk, nem tudjuk ezt ésszel felfogni, hogy te, aki az egész kozmoszt, az egész világmindenséget teremtetted és bölcsen igazgatod, hogyan törődhetsz személy szerint külön-külön mindnyájunkkal. De hittel megragadjuk az igazságnak mind a két részét, és magasztalunk téged mint a mindenség Urát, és köszönjük, hogy közben név szerint ismersz és számon tartasz minket. Segíts, hogy ezt soha ne felejtsük el.
Tedd világossá mindannyiunk számára, milyen küldetést szántál nekünk. Segíts megtérni a magunk útjairól, hogy azon az úton járjunk, ahol téged követhetünk, Jézus Krisztus. Taníts meg teéretted és az evangéliumért vállalni a szenvedéseket is, és taníts meg már itt teljes szívből, őszintén dicsőíteni téged.
Kérünk, beszélj velünk még ma ezeken az igéken keresztül. Hadd zökkenjen a helyére mindannyiunk élete. Hadd újuljunk meg abban, hogy bátran haladunk előre az élet útján, az alázat, a szolgálat útján, a szentség útján, az önmegtagadás útján, keresztül minden gáton, hű Mesterünk után.
Könyörgünk hozzád azokért, akiknek most különösen nagy szükségük van hatalmadra és szeretetedre. Könyörgünk azokért, akiknek az otthonát elsodorta az árvíz, vagy a szeretteik közül is elpusztított embereket. Légy irgalmas nekik! Mutasd nekünk, hogy mivel, hogyan segíthetünk.
Könyörgünk azokért, akik gyászban vannak, hogy ők is túllássanak a láthatókon, a könnyeiken, az emlékeiken, és igazi vigasztalást és reménységet találjanak tenálad.
Könyörgünk azokért, akik az aratás munkáját végzik. Olyan sok gabona megsemmisült már, Urunk! Légy irgalmas nekünk, és add meg a mindennapi kenyerünket!
És add meg a minden napra szükséges igét is! Áldd meg azokat, akik csen-desheteken szolgálnak vagy vannak ott résztvevőként. Köszönjük, hogy oly sok lehetőség van most.
Kérünk, áldd meg a Református Világszövetség Nagygyűlését! Kérünk, hogy ne valami formális együttlét legyen ez, hanem a te igéd mutassa ott világosan az utat, és munkálja mindenki szívében az engedelmességet.
Köszönjük, hogy minden gondunkat tereád vethetjük, mert neked gondod van reánk.
Ámen.