Alapige: 1Kor 9,24-27

“Nem tudjátok, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek. Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.”

Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, kegyelmes Atyánk, köszönjük, hogy így igaz, ahogy énekeltük. Köszönjük, hogy a te igéd mondja, és ezért igaz, hogy te erős vár vagy nekünk, ahova menekülhetünk, akinek a közelében biztonságban érezhetjük magunkat.

Tudjunk, Atyánk, hogy erőnk magában semmit sem ér. Nem tudjuk jóvátenni, amit elrontottunk, pótolni, amit elmulasztottunk. Nem tudjuk magunkat hajunknál fogva kihúzni a mocsárból, ahova süllyedtünk. Nem tudjuk levezekelni ellened és egymás ellen elkövetett bűneinket. Ha a magunk erejére lennénk utalva, reménytelen lenne a helyzetünk.

De magasztalunk téged hálás szívvel, hogy elküldted egyszülött Fiadat, Jézust, és az Ő neve is mindig arra emlékeztet minket, hogy szabadítóul jött.

Dicsőítünk téged, Jézus Krisztus, a Golgotán aratott győzelmedért, és azért, hogy győzelmed hit által a mienk lehet. Bocsásd meg, ha életünk harcaiban sokszor elfelejtettük ezt. Bocsásd meg, ha nem jó célokért harcolunk, ha tisztátalan eszközöket is igénybe veszünk.

Kérünk, ragyogtasd fel előttünk most az egyetlen igaz, és tiszta harcnak a szépségét, s indíts minket Szentlelkeddel ebbe a harcba. Add kezünkbe az ige a győzelmes fegyverét, és szabadíts meg minden bénító, visszatartó erőtől.

Beszélj velünk most ebben a csendben, kérünk. Hadd formálódjék az életünk újra az igéd szerint újjá. Hadd valósuljon meg a mi kicsiny életünkben a te nagy terved. Formálj minket használható eszközeiddé.

Látod, Urunk, hogy a legtöbben fáradtan jöttünk ide most egy átdolgozott nap után. Engedd, hogy a veled való találkozás üdítővé váljék mindannyiunk számára. Vedd le a terheinket, oldozz fel kegyelmesen bűneinkből, és bátoríts meg minket erre a harcra. Add nekünk azt a bizonyosságot, hogy elmondhassuk: nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, életet nyerjünk.

Ámen.

Igehirdetés

Tavaly a reformációi istentiszteletünkön azt javasoltam, hogy ismerjük meg a magyar reformációnak azokat a kimagasló alakjait, akiken keresztül Isten hatalmasan munkálkodott népünkben. Talán emlékszünk még rá, hogy így ragyogott fel előttünk akkor Szegedi Kis István gazdag és másokat is gazdagító élete, aki olyan temérdek fizikai és lelki szenvedést kellett, hogy elhordozzon, oly sok kicsinyesség és gonoszság keserítette meg az életét, és mégis, eközben, is ennek ellenére is, itthon maradt, nem ment nyugat-európai egyetemekre, ahova hívták nagy ígéretekkel, s ahol megérdemelte volna a katedrát, hanem vállalta az evangélium hirdetését éveken keresztül bilincsben is, török fogságban is, és maradt európai hírű tudós, akinek a könyveit tankönyvként tanították Európa egyetemein, itthon kicsi falvakban és községekben Jézus Krisztus alázatos szolgája.

Ma az ő egyik tanítványának: Méli-usz Juhász Péternek az életében szeretném felragyogtatni Isten hatalmát és szeretetét, kérve, hogy reformálja, alakítsa vissza a gondolkozásunkat és életünket e-gészen az Ő igéjéhez, miközben ezt hallgatjuk.

Látta azonban azt kezdettől fogva, hogy nagyon kellene nyomtatott énekeskönyv, egyáltalán nyomtatott, a hívek ke-zébe adható hitépítő irodalom, rövid világos hitvallások, amik összefoglalják, hogy a Szentírás alapján különböző vitatott kér-désekről mit hiszünk. Kellene egy nyomda. Nyomtatni kellene azokat a műveket, amiket ő Isten kegyelméből már korábban is és debreceni pásztorkodása alatt is írt, meg amit a munkatársai is írtak. Ez volt a szíve vágya és a szíve kérése.

Isten különös ajándékaként odakerülése után két esztendővel, 1560 telén, egy ismeretlen férfi kopogtatott be hozzá. Huszár Gál lelkész, aki Kassáról menekült. Méliusz mondta, hogy háza mindenki előtt nyitva van, de a menekültek előtt különösen. Akiket meg Jézus miatt üldöznek, azok előtt minden nyitva van. Huszár Gált az egri érsek vetette börtönbe, és ki akarta végeztetni ottani reformátori tevékenysége miatt. Úgy szabadult ki, hogy a barátai kiásták kassai börtönét, és megszöktették egy éjszaka. Egyenesen Debrecenbe menekült, ahol úgy gondolta, biztonságban lesz az élete. De nem üres kézzel érkezett. Hozta a nyomdáját is. Civilben nyomdász volt, és éppen ezzel haragította magára a római klérust, hogy reformátori iratokat is nyomtatott.

Az akkori lassú nyomdatechnika ellenére is ontotta Huszár Gál a jobbnál jobb hitépítő műveket ebből a kicsi nyomdából. 1562-ben megjelent a híressé vált Debrecen-Egervölgyi Hitvallás. Az első magyar nyelvű, igazán református szellemű hitvallás, ami az akkor vitatott minden kérdést részletesen és világosan tárgyalja a Szentírás alapján.

Közben Méliuszt püspökké választották. Még 28 éves sem volt, amikor ezt a magas tisztséget megkapta. Ebben a minőségében is az egész egyház jövőjét meghatározó tanító és szervező munkát folytatott. 1567-ben ült össze a híres debreceni zsinat, amelyen elfogadták azt a II. Helvét Hitvallást, amit a svájci Bullin-ger, írt és Svájcban is csak az előző évben, 1566-ban fogadták el, de Méliusz már ismerte azt, és tudta, hogy ez a mienk, ez a mienk is. Rádobbant a szíve: ennek minden állítása egyezik a Szentírással, ezt mi is ajánlhatjuk a gyülekezetek figyelmébe. És ugyanakkor ezen a zsinaton született meg a Magyar Református Egyház első alkotmánya. Egy olyan fontos munka, ami 300 évre meghatározta ennek a szervezetnek és működésének az alapelveit.

Közben rettenetes tűzvész pusztított Debrecenben, leégett a mai nagytemplom helyén állt szép Szent András templom, amelyikben Méliusz prédikált. Leégett az az oskola, amit Méliusz olyan nagy gond-dal és szeretettel épített, bővített, működtetett, és leégett a városnak jó része. Két évig tartó kemény, megfeszített, jól szervezett építőmunka következett. Közben többször előfordult, hogy rablóhadak törtek be a városba, és a város aprajának, nagyjának védenie kellett, ami még az övéké volt. Erre az időre esett az is, hogy meg-megújuló kemény támadást intéztek a Szentháromság-tagadók a debreceni reformáció ellen. Dávid Ferenc vezetésével folyt ez, aki abban az időben az erdélyi fejedelmet is maga mellé tudta már állítani. Személyesen Dávid Ferenc jött el Debrecenbe, hogy megsemmisítse mindazt, amit Méliusz addig épített. Méliusz nem ijedt meg tőle, igen kemény hitviták folytak, és ebben a fizikai-, szellemi- és lelki harcban, ami emésztette az erejüket mindazoknak, akik részt vettek benne, újabb és újabb remekművek születtek, mi-közben igyekezett megfogalmazni a Bibliának hol erről, hol arról szóló tanítását.

Melius alkata szerint az lett volna, amire a neve is utal többször írja alázatosan: juhász szeretnék lenni, debreceni híveim alázatos pásztora. Az is volt. Emel-lett azonban Istentől kapott tehetsége révén nagy tanítóvá is vált, zseniális szervező is volt, de mindig újra belekényszerült olyan hadakozásokba, amiket soha nem ő keresett magának. És a csendes pásztori munkát, az elmélyült tanulást és tanítói tevékenységet, meg a lassan az egész országra kiterjedő szervező munkát úgy kellett végezni, hogy szinte egy nyugodt napja nem volt. Hol ilyen, hol olyan támadásban volt része, és bizony sok erőt és figyelmet elemésztett ez a harc.

Ő azonban vállalta ezt a harcot. Nem kereste, de vállalta. Az volt a jelmondata, és ezzel a mondattal az ajkán halt meg: “Nem vagyunk a meghátrálás emberei hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy éle-tet nyerjünk.” (Zsid 10,39). Tudott latinul, görögül, héberül, arabul, németül és törökül is – ami akkor nagy segítség volt. Ő írta az első magyar nyelvű református kátét, az első magyar nyelvű református hitvallást, lefordította az Újszövetséget. Több énekeskönyv kiadásában is ott volt. Ő vezette – mint az előbb említettem – azt az alkotmány-elkészítő munkát, aminek hosszú időre meghatározó jelentősége volt a mi egyházunkban. Élete utolsó könyve, amit már nem tudott befejezni, egy gyógyszerkönyv. 627 növényt ír le részletesen és pontosan benne. Több mint 2000 gyógynövény nevét írja magyarul, némelyiket ő maga alkotta, és van olyan növény, amire 10-15 nevet is felsorol. Annyira értékes könyv ez, hogy 30 esztendővel ezelőtt az Orvostörténeti Könyv-tár újra kiadatta.

Jézus Krisztus használható harcosává válhat az is, aki alkata szerint nem katona, aki valami egészen mást szeretne tenni, de tiszta célokért, tiszta eszközökkel kész végigküzdeni az életét, bízva abban, hogy győzelem koronázza a harcát. Lehet, hogy csak 36 évig él, és ebből 14-et tud abban a szolgálatban tölteni, amire előtte készült, és még sem torzót hagy maga mögött, hanem kerek egészet, ha azt csinálja, amire Isten akarja használni. Ha kész engedelmeskedni – félretéve a maga kényelmét, érdekeit, önféltését, és engedi, hogy maga Jézus Krisztus munkálkodjék általa. Isten kegyelméből Méli-usz Juhász Péter ilyen ember volt.

És most térjünk rá a felolvasott igére. Azért olvastam fel ezt az igét, mert Pál apostol ebben rendkívül szemléletesen, a sportéletből vett képekkel, a futás és az ökölvívás szakkifejezéseivel arról mond el valamit, hogy 1. aki Jézus Krisztusnak valóban tanítványa – nemcsak a szájával, hanem az egész életével – az nem ússza meg harcok nélkül, 2. az csak úgy tud eredményesen harcolni, ha önmagát meg-tagadja, és ez nem szólam neki, hanem mindennapi gyakorlat, 3. de a győzelem a harcokban születik, és az a harc, amibe Krisztus küldi az övéit, már eldőlt, Ő győzött.

Az első említett igazság tehát az: aki Jézus Krisztusnak valóban tanítványa, tehát követi Őt, annak az életében harcok is vannak. Sokszor több fronton egyszerre kell harcolnia. Egy másik reformátor írta ezt: “Vagyon három ellenségem: ördög, világ, saját testem.” Ezen a három fronton feltétlenül harcolniok kell Jézus Krisztus tanítványainak. Csak vigyázzunk, kit nevezünk Jézus Krisztus tanítványának. Jézusnak nem tanítványa az, aki csak néz Őutána. Nem tanítványa az, aki vágyakozik Őutána. Nem tanítványa az, aki csak gondolkozik az Ő tanításán. Jézus tanítványa az, akinek az életében megvalósul, amit a Mester így mondott: “Aki én utánam akar jönni...” Tehát, aki megy Őutána.

Aki egyszer elindult úgy, hogy szakított a múltjával és mindazzal, ami Jézustól visszatartotta, vagy visszatarthatta volna, aki attól kezdve ellenségének tekinti az ördögöt, a világot (az Isten nélküli szellemiség a világ), és a saját testét a maga kísértéseivel, lustaságával, önzésével, hitetlenségével, és egy vágya van, hogy mindig Jézus lábnyomában maradjon. Az ilyen élet dinamikus élet. Ebben haladás van. Aki én utánam akar jönni... Itt nem állva beszélgetnek, nem az árokparton ülve elmélkednek. Itt valahonnan valahova akar elvezetni minket a mi Urunk. Mégpedig azt mondta: “Aki nékem szolgál, engem kövessen, s ahol én vagyok ott lesz az én szolgám is”... Mindig az Ő jelenlétében. “És aki nekem szolgál, megbecsüli azt az Atya”. Talán ez a legnagyobb ígérete Jézusnak.

Sokszor belepirulok, amikor ezt a mondatot olvasom a Jn 12,26-ból. Hogy jövök én ahhoz kis nyomorult, féreg, hogy az Atya megbecsüljön engem? De tudhatjuk, hogy nem önmagunkért becsül meg, hanem egyedül Jézusért. Nem a teljesítményeinket jutalmazza a mennyben, egyedül Jézus teljesítményét, amit érettünk végzett el a Golgotán. Aki azonban ennek a tudatában mindig ott van Jézus közelében, vele egyet akar, ugyanaz a Lélek indítja minderre, aki a Krisztus Lelke, – az az Ő tanítványa. Az ilyen ember nem kerüli el a harcokat. Még pedig általában több fronton egyszerre kell harcolnia akkor is, ha se teste, se lelke nem kíván hadakozni, hanem valami mást szeretne csinálni. De harcol minden ellen, ami elszakítaná Jézustól. Nem emberek ellen, még csak nem is irányzatok ellen – az ellenség ellen.

Ezt a hármat említette az imént idézett reformátor: ördög, világ, saját testem. Harcol ezek ellen, mert ragaszkodik Krisztushoz.

Egyébként Krisztus sem volt harcos alkat – ha szabad így fogalmaznunk e-gyáltalán a Megváltóról. De mindig támadták. Támadta saját népe, az akkori egyház vezetői, a politikai hatalom, a sátán. És Ő vállalta a harcot. Mindvégig úgy, hogy elvérzett a kereszten, és ezzel aratott győzelmet. Az egész világmindenségre érvényes múlhatatlan győzelmet.

Luther Márton és Kálvin János sem hadakozni óhajtottak, hanem tanulni, tanítani, a lelki és szellemi világosságot terjeszteni. És mégis végigküzdötték az egész életüket. Vállalták azt a harcot, a-mit az evangéliumért és Jézusért kellett. Vallották, hogy nem vagyunk a meghátrálás emberei, hanem a hitéi, hogy győzelmet nyerjünk.

Krisztus tanítványainak a fegyvere az ige. A Szentírás és a belőle származó ismeretek. Ezek a reformátorok művelt emberek voltak, de a műveltségük gyökere Isten igéjének az alapos ismerete volt. Azt alkalmazták az élet, a közélet minden területére is, és azt vették komolyan. Egyebek közt ezért lett olyan sok ellenségük. Még a gyülekezeteken belül is. Mert azok, akik nem tanítványai Jézusnak, csak hallgatói, azok nem bírják elviselni, amikor az igéből a következtetések, a következmények is elhangoznak. Amikor követésről van szó, amikor ki kellene mozdulni a hitbeli langyosságból, a tespedésből, amikor valóban meg kellene változnia, reformálódnia kellene egy embernek, mégpedig Isten igéje szerint reformálódnia.

Ismerős-e nekünk ez a fajta harc? Sokféle harcba belebonyolódnak emberek, de itt most erről a harcról van szó. Harcolunk-e mi a reánk jellemző bűneink ellen? Harcolunk-e a szokásaink ellen, amikkel az idegeikre megyünk családtagjainknak már évtizedek óta, vagy mindig találunk valami mentséget, és a bűnbánat elől a vádaskodásba menekülünk. Harcolunk-e másokért? Volt olyan, hogy könny szökött a szemedbe, amikor imádkoztál valakinek a megtéréséért? Fontos neked tönkrement házasságok rendbejövetele? Tudunk ezért harcolni úgy, hogy az imádság végére megfájdul a térdünk? Egyáltalán ismerős ez a pozíció: az Isten előtt térdre borulva harcolni másokért? Népünkért, amely egyre nagyobb mélységbe süllyed? A nélkülözőkért, akik itt vannak körülöttünk, és nem tudnak ilyen szépen felöltözni, mint mi ma este? Ismerős ez a harc nekünk? A tanítvány életéből elmaradhatatlanok a harcok.

A másik, amit innen megtanulhatunk: csak áldozatok árán lehet ezt a harcot eredményesen vívni. Egyszerűen kénytelen Isten gyermeke ezeket a harcokat vívni, tudomásul venni, hogy belekerült, de nem mindegy, hogyan teszi. Sokan elkezdik félteni magukat. Eleve vereségre vannak ítélve. Ebben a néhány mondatban hemzsegnek az ilyen kifejezések: önuralom, önmegtartóztatás, megsanyargatom magamat, szolgává teszem a testemet. Úgy öklözök – itt az a szakkifejezés van egészen pontosan: úgy ütök oda a szemhéja alá, hogy az felreped, és harcképtelenné válik az ellenség. De nem valaki másnak akar behúzni Pál – azt mondja: önmagamnak. Az én rusnya, lus-ta testemnek ütök oda úgy, hogy harcképtelenné váljék. Mert az is vissza akar tartani a Krisztusnak való engedelmességtől. Minden ellenség, ami az engedelmességben akadályoz, ezért kész vagyok áldozatot hozni! – Ez nem korszerű gondolkozás, ma egészen más jellemzi a közgondolkodást. Ma élvezni akarja mindenki azt, amit még lehet. Ma minél kevesebb munkával akar minél előbb, minél nagyobb nyereségre szert tenni. Ma nem számít, ki fizeti meg az árát, csak ne neki kelljen, és ezt egészen normálisnak kezdik tekinteni tömegek.

Aki Krisztus tanítványa, az ki fog lógni a sorból. De annak győzelmes harcok lesznek az életében. Az olyan harcokat fog vívni, amiknek mások is sok jót és szépet köszönhetnek. Az kész lesz lemondani, az tud várni. Az szívesen hoz áldozatot másokért, amihez semmi érdeke nem fűződik, mert az ilyen ember nem félti magát. Nem magát félti, hanem másokat, meg az igazságot, az evangélium ügyét, és el tudja mondani alázatosan, mindig alázatosan, s talán remegő hangon, de belső bizonyossággal azt, amit Pál le mert írni: “Semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nékem, csakhogy elvégezzem az én futásomat, (küldetésemet) örömmel. Azt a szolgálatot, amit vettem az én Uram Jézus Krisztustól.” – Ez a reformált gondolkozás és életmód, amikor mindenekfelett fontos lesz az Úr, akinek a küldetésében járok, s amikor mindig fontosabb a másik, mint én magam, a magam kényelme, haszna, dicsősége stb. – ennél mind fontosabb a másik üdvössége, békessége, előrehaladása. Amikor a küldetésének van alárendelve minden.

Méliusz Juhász Péter rövid szolgáló élete egyebek között erre is szép példa. Erre mondta Jézus azt: “Aki én utánam akar jönni, tagadja meg magát.”

A harmadik, amit tudhatunk: az ilyen ember bizonyos lehet a győzelemben. A győzelmet nem nekünk kell kiharcolnunk, ezért lehetünk benne bizonyosak. A győzelmet Jézus már kivívta, és ez a győzelem hit által a miénk. Ebből nem következik az, hogy akkor nem kell harcolnunk. Mert a harc közben edz és tisztít minket is, és aközben növeli a hitünket, és válunk hívő bajtársakká, és aközben tanulunk meg csak a Fővezérre figyelni, és egyedül benne, Jézusban, bízni. De nem a mi harcainktól függ a győzelem. Bizonyosak lehetünk abban, hogy az már megvan. Ezért tudja az, aki ilyen harcot vív, hogy nem a levegőbe öklöz, és nem bizonytalanra fut. Nem úgy indították el: fuss ameddig bírod, aztán lehet, hogy valami van az út végén. Ott cél van, értelmes cél van a végén. Sőt: az a Krisz-tus vár ott, aki már végigfutotta a verseny-pályát. És miközben szúr az oldalunk, elcsüggedünk, elkeseredünk, magunkra ma-radunk, csalódunk, aközben mindig újra Őreá nézhetünk, aki mindvégig állhatatos volt, és aki minket is erre bátorít.

A reformáció latin szó. Talán mindnyájan tudjuk, azt jelenti: visszaalakítani valamit. Nem megújítani, itt semmiféle újságról nincs szó. Re – azt jelenti: vissza. Olyanra, amilyen eredetileg volt. Olyanra, ahogyan Isten igéje elénk adja. Így volt eredetileg, itt mondja el Isten, ho-gyan gondolta, és hogyan lenne az jobb.

Aki engedi, hogy Isten Szentlelke reformálja a gondolkozását, a jellemét, az egész életgyakorlatát, a célkitűzéseit, és ilyen “Isten igéje szerint reformált” eszközöket, fegyvereket adjon a kezébe, az lesz Jézus Krisztusnak olyan tanítványa, aki által mások is sok áldást nyernek, és akinek az életén – akármilyen kicsi vagy névtelen, vagy akármilyen rövid, – mégis felragyog valami az Isten dicsőségéből. És a mi emberlétünk végső célja a Szent-írás szerint ez: Isten dicsősége felragyog-jon azon.

Jó lenne, ha így olvasnánk el majd ma este még egyszer az elénekelt éneket, így sokkal többet mondhat, hogy miféle harcokról van ott szó. Miért fontos, hogy Jézus seregében harcolunk, és miféle esz-közöket, fegyvereket kínál nekünk a mi Urunk. Ne féltsük magunkat! Ahova Ő küld, ott soha nem leszünk egyedül, és a-milyen harcba miatta kényszerülünk bele, ott bizonyosak lehetünk a győzelemben.

Imádkozzunk!

Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, téged magasztalunk mindenekelőtt, aki vállaltad azt a harcot, amire az Atya küldött; aki nem féltetted magad, de féltettél minket, és aki jobban szerettél minket, bűnösöket, mint önmagadat.

Áldunk téged golgotai győzelmedért, és azért a bizonyosságért, hogy aki benned hisz és nem hátrál meg, az szintén győzelmet kap.

Köszönjük, hogy te ígérted nekünk, hogy aki győz, megadod annak, hogy veled együtt üljön a te királyi székedben.

Urunk, olyan sokszor egyáltalán nem győzelmes élet a miénk. Bukdácsolunk, csetlünk-botlunk, ügyetlenkedünk. Vágyakozunk, de nem lesz belőle valóság, beszélünk rólad, de nem vagyunk ott a közvetlen közeledben, hivatkozunk rád, de teljesen a világ szerint gondolkozunk és élünk.

Kérünk, ha így van, leplezd le ezt ma este, és engedd, hogy ez fájjon. Hadd tudjuk ezt bűnként megvallani neked, és te szabadíts ki minket ebből az erőtlenségből, és szabadíts fel minket a te követésedre. Hadd legyünk a világosság fiai, és segíts minket győzelemről győzelemre. Reformáld, kérünk, az életünket, hogy ne maradjon az langyos és gyümölcstelen, erőtlen és botránkoztató, hanem tudjunk világítani és másoknak is mutatni a hozzád vezető utat.

Köszönjük neked mindazokat, akik mindent vállaltak, hogy engedelmesek legyenek neked. Segíts el minket is erre az életre!