PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2008. július 3. (csütörtök) Cseri Kálmán

SZÍVESSÉG, VAGY KÖTELESSÉG?

Alapige: Fil 4,10-20

---

Imádkozzunk!

Köszönjük, áldott Urunk, Jézus Krisztus, hogy a földre jöttél, s vállaltál értünk szörnyű kínt.

Magasztalunk téged a kereszten aratott győzelmedért, tökéletes elégtételedért, áldozatodért, és köszönjük, hogy akinek ez a szívéig hatol, az felszabadul arra, hogy irántad való hálából örömmel szolgáljon másoknak. Hadd tartozzunk mi ezek közé.

Kérünk, oldozz ki minket mindenféle kicsinyességünkből, önzésünkből, és szabadíts fel arra, hogy mi is adjuk egész magunkat - ahogy énekeltük.

Köszönjük a mai nap eddigi részét. Köszönjük a te oltalmadat, és köszönjük, hogy ebben a csendben rád figyelhetünk. Szólíts meg minket egészen személyesen.

Olyan nagy szükségünk van rád, nemcsak ajándékaidra, hanem a veled való közösségre, hadd erősödjünk meg ebben. És itt a te színed előtt, a te igéd világosságánál hadd lássuk, mik a tőled kapott feladataink, mely úton kell járnunk. Adj nekünk bölcsességet döntéseinkhez, alázatot és erőt a terheink hordozásához. Kérünk, formálódjék bennünk a te természeted, Urunk, Jézus Krisztus.

Ámen.

---

Igehirdetés

Sokan olvassuk most kalauzunk szerint Pál apostolnak Filippibe írt levelét. Ennek a levélnek ez a záró szakasza szépen illusztrálja azt, amiről a vasárnapi igehirdetés szólt. Vasárnap egyebek között arról volt szó, hogy minden, ami a világon van, Isten tulajdona. Isten az Ő gazdagságát szétosztja az embereknek. Sokszor többet ad, mint amire szükségünk van, azért, hogy azt továbbadjuk másoknak. A sáfárság gondolata Jézus tanításában nagyon fontos, hangsúlyos helyet foglal el.

A sáfár sokszor rabszolga volt, akinek semmije sem volt. Ő maga is a gazdájának a tulajdona volt, de néha reá bízott nagy értékeket pontos utasításokkal, hogy mit kezdjen azokkal.

Olyan szép az a mondat, amiben Jézus a Lukács evangéliuma 12. része szerint összefoglalja, hogy kicsoda a hű és bölcs sáfár. Az, aki kiadja a gazda háza népének a reá bízott javakat a gazda által előírt időben. Ez a hű és bölcs sáfár. Azért is fontos ez a mondat, mert kiderül belőle: minden a gazdáé. A gazdáé a ház, a háznép, az élelem, amit ki kell osztani. A gazda szabja meg, hogy mikor, kinek, mennyit, hogyan. A sáfár feladata: mindezt pontosan teljesítse. Vagyis hűséges legyen. Hűséges az, aki Istentől kapott javait arra használja, amire Isten azt adta.

Isten megajándékozza a benne hívőket azzal, hogy sáfárokként is szolgáljanak. Hogy abból, amit Istentől kaptunk, azt, amit nem nekünk szánt, csak nálunk tett le, szívesen, örömmel továbbadjuk másoknak. Ezért egyedül Istené legyen a dicsőség, hiszen az Ő javait, az Ő parancsára adta tovább valaki. Nem a közvetítőé a dicsőség.

Talán mindnyájan tudjuk, hogy Pál apostol a Filippibe írt levelet börtönből küldte. Régóta börtönben volt már, amikor a gyülekezet egyik küldöttje, Epafroditosz, egy kedves levelet vitt neki, és egy szeretetcsomagot is átadott. Sőt, egy időre megosztotta Pálnak a fogságát, együtt maradt vele a börtönben. Sajnos ott meg is betegedett, súlyosan megbetegedett. A levél végén írja Pál: izgultam, hogy mi lesz vele, s most, hogy jobban van, azonnal küldöm vissza hozzátok - és küldte vele ezt a levelet.

Itt a levél végén megemlíti ezt az ajándékcsomagot. De nem hálálkodik, meg sem köszöni, hanem belehelyezi a gyülekezetnek ezt az akcióját, hogy szeretetcsomagot küldtek neki, egy sokkal magasabb összefüggésbe. Egészen lelki módon értékeli ezt. Ez lehet tanulságos a számunkra, ezen kívül mást nem is szeretnék ma hangsúlyozni ebből az igeszakaszból.

Egészen hivatalos hangon nyugtázza (ez az akkori nyugtázásnak felelt meg akkor): Átvettem mindent, amit Epafroditosztól küldtetek... - aztán egészen más hangon folytatja. Elhangzik az, hogy átvettem, elhangzik, hogy nagy volt az örömöm az Úrban, hogy küldtétek hozzám Epafroditoszt, és küldtetek tőle ajándékot is, de nincs hálálkodás. Miért nincs? Hogyan gondolkozik valaki, akit mindenben Isten Szentlelke vezetett az adás és elfogadás kérdéséről, az ajándék továbbadásáról és az ajándék átvételéről?

Hogyan szoktunk mi gondolkozni? Valaki kap ilyen helyzetben egy jelentős ajándékot, akkor hálálkodik. Agyba-főbe dicséri azokat, akik ezt küldték, vagy szabadkozik, ha olyan a természete. Ó, ez túlzás, miért kellett ezt, hiszen nektek is mennyi gondotok van. Meg nektek is sok anyagi teher nehezíti az életeteket. Hálálkodunk, dicsérjük a feladót, meg szabadkozunk. Ennek egy része őszinte csak, az egész nem mindig szokott őszinte lenni.

Pál nem hálálkodik, nem szabadkozik, hanem magasabb szintre emeli az egészet. Három dolgot szeretnék kiemelni ebből:

1. Az egyik: örül neki. Azt mondja: Nagy volt az örömöm az Úrban, hogy küldtetek nekem elsősorban egy testvért, a levelet, meg az ajándékot is. De nem ettől lett boldog. Ha nem küldtek volna semmit, ő akkor is ugyanolyan boldog lenne. És ezt nem bántó szándékkal hozza tudomásukra, hanem azért, hogy ők is elgondolkozzanak ezen, hogy mit jelent ez: az Úrban.

Nagy volt az örömöm az Úrban. Az, hogy csomag meg testvér jött, nem növelte az ő addigi örömét és boldogságát, mert nem attól lett boldog, hogy ajándékot kapott, hanem ő attól boldog, hogy szoros közösségben él Krisztussal a börtönben is. Éppen ezért mindig ugyanolyan boldog, mert a boldogságának a feltétele állandó. Az élő Krisztus közelsége, a vele való hitbeli közösség, az ahogy a filippieket is, meg az összes többi gyülekezetet hordozza előtte imádságban, az, hogy bizonyos lehet abban: Jézus hallja az ő imádságát és válaszol arra.

Ez az ő boldogságának és örömének a forrása, és nem az, hogy most kapott ajándékot, akkor most ettől boldog lett. Ő mindig boldog, függetlenül az anyagi helyzetétől, az egészségi állapotától. Függetlenül attól, hogy barátok vagy ellenségek veszik éppen körül, mindig ugyanolyan boldog, mert Jézus Krisztussal mindig szoros közösségben van. Ezért tudja leírni azt, hogy: én minden körülmények között megelégedett vagyok. Volt olyan, hogy bővölködtem, most éppen nélkülözök. Volt olyan, hogy jóllaktam, most éppen sokszor éheznem kell, de nem ez határozza meg a belső lelki állapotomat. Kiegyensúlyozott, egyenletes az ő lelki állapota, mert egyenletes a Krisztussal való közössége. Az ő gazdagsága maga Krisztus, éppen ezért mindig ugyanolyan gazdag.

Ez érdekes gondolat a Bibliában, de ne felejtsük el: ebben a levélben írja azt is: nekem az élet Krisztus. Maga az élet neki Krisztus, akár bilincsben van a börtönben, akár szabadon van és evangelizálhat. Az életet magát a Krisztussal való közössége jelenti. És a lelki gazdagságát is, a boldogságát és kiegyensúlyozottságát is.

Nagy volt tehát az örömöm az Úrban, hogy jött Epafroditosz és küldtetek tőle levelet és csomagot, de megjegyzi: egyébként is nagy az örömöm az Úrban, mindig ugyanolyan nagy, mert nekem az Úr az örömöm forrása.

Ezért nem panaszkodik. Egy szóval sem panaszkodik ebben a levélben a nyomorúságos helyzete miatt. De nem is csap le mohón a csomagra, amit kapott. Rendkívül tárgyilagosan és kiegyensúlyozottan ír róla.

2. A másik, amit így mond: "Mégis jól tettétek, hogy közösséget vállaltatok velem nyomorúságomban."

Vagyis megint nem arról van szó, hogy jaj, de jó, hogy néhány napig néhány jó falatot is magamhoz vehetek, olyan ízeket, amiket már rég elfelejtettem. Ujjonghatott volna a finom falatoknak, de mégsem azoknak ujjong, hanem azt mondja: nagyszerű, hogy küldtétek ezt a csomagot, mert ezzel félreérthetetlen jelét adtátok annak, hogy mi összetartozunk. Az én nyomorúságomban közösséget vállaltatok velem.

Egy Urunk van mindnyájunknak. Egy nagy családnak a tagjai vagyunk. Az egyik most éppen börtönben van, vannak még, akik szabadlábon vannak. Aztán majd lehet, hogy közületek is többeket elvisznek, de nem ez határozza meg a mi összetartozásunkat, hanem az, hogy mindnyájan az Úrban vagyunk. Őbenne hiszünk, és neki szolgálunk. Egy ügyet szolgálunk mindnyájan.

Ezt éreztetni kell egymással, ennek nagy erősítő hatása van. Egyikünk sem tud minden szolgálati területen ott lenni, de sokan szolgálnak különböző területeken közülünk is, akik most itt vagyunk. Érdekes lenne egyszer erre több órát rászánni, hogy akik csak csütörtök este itt vannak, ki-ki röviden elmondaná, mit szokott rendszeresen szolgálni Isten ügyének. Nagyon sokfélét enged Isten nekünk. De mi mélyen összetartozunk, mert ez egy szolgálat, egy Úrnak való szolgálat, és egy Lélek indítja jó esetben azokat, akik neki engedelmesen szolgálnak.

Erre utal itt Pál apostol. Nagy öröm, hogy jött a barátunk, meg hozta a csomagot, de igazi örömöm az, hogy ti ezzel a közösségeteket fejeztétek ki. Mi összetartozunk. Ugye ez nektek is sokat jelent? Mert nekem igen!

3. A harmadik, amit olvasunk: "Nem mintha az ajándékot kívánnám, hanem azt kívánom, hogy bőségesen gyümölcsözzék az a ti javatokra."

Nem mintha az ajándékot kívánnám, hanem azt kívánom, hogy bőséges gyümölcsöt teremjen a ti hívő életetek. Nem az ajándék fontos neki, amit kapott, hanem az, hogy ez az ajándék, az ő hitüknek a gyümölcse, és ennek örül igazán.

Mert mit jelent ez? Azt jelenti, hogy annak a szolgálatnak, amit ő legelső filippi tartózkodása idején elkezdett, ahol mindössze három vagy négy asszony hallgatta a városon kívül egy folyóparton a Jézusról szóló evangéliumot, közülük egy nyitotta meg a szívét: Lídia, de az megnyitotta, meg a házát is. Ez mustármag volt, és ma már bokorrá növekedett, amelyiken az égi madarak is fészket rakhatnak és megpihenhetnek. Növekszik a filippi gyülekezet. És növekszik a gyülekezet tagjainak a hite, mert gyümölcsöt terem.

Itt is utal arra, hogy nem magatoktól jutott eszetekbe, hogy most jótékonykodjatok, és a szegény Pálnak egy kis örömet szerezzetek. Titeket erre Isten indított. És úgy látszik, ti indíthatók vagytok, engedelmesek vagytok. Ez az igazi öröm, nem az, mi volt a csomagban. Az, hogy mi van mögötte! Még csak nem is a feladóknak örül, hanem a bennük munkálkodó Istent dicsőíti. Azt mondja: ennek nem az ajándék jellege fontos, hanem a gyümölcs jellege. Terem az életetek, szép lelki gyümölcsök vannak rajta. Csak így tovább! Tessék teremni bőségesen! A dicsőség pedig legyen egyedül Istené! - Ezt olvastuk az utolsó mondatban.

Nem akad el tehát az ajándéknál, ezért nem hálálkodik és nem szabadkozik. De még csak az ajándékozóknál sem, hanem feljebb néz, és Isten munkáját látja az életükben, és Istent dicsőíti azért, hogy ők készek voltak sáfárkodni. Tudomásukra hozza: nehogy azt higgyétek, hogy a magatokéból adtatok nekem valamit, hanem az Isten jónak látta, hogy valamit most átcsoportosítsunk, és ide kerüljön a börtönbe. Ti meg ebben Isten engedelmes, használható eszközei voltatok. Legyen egyedül Istené a dicsőség!

Pál tehát nem hálátlan, és nem udvariatlan. Pál érző szívű ember volt. Különösen a Timóteushoz írt leveleiből kiderül ez. Gyengéd, meleg szíve volt ennek az éles eszű embernek. (Ez ritkán van így együtt.) De túllát a láthatókon, és nem laposan szemléli a dolgokat, hogy jaj de jó, hogy ajándékot kaptam. Még csak nem is az, hogy milyen aranyosak vagytok, hogy ajándékot küldtetek, hanem azt mondja: látjátok, milyen nagy dolog ez? Isten elkezdte bennetek kicsiben a munkát, és ma már egy egész gyülekezet imádkozik a misszióért, becsomagoltok egy kis ennivalót, elküldtök ide messzire valakit, aki vállalja az útnak a fáradságát meg veszélyeit, és vállalta itt a betegséget is. Én ennek örülök, hogy Isten így munkálkodik.

És ebben benne van az is, amire az 1. részben utal. Isten akkor is hatalmasan munkálkodik a gyülekezetekben, ha őt éppen börtönbe csukják. Nem rajta áll vagy bukik az evangélium ügye. Nem tartja ő olyan fontos embernek magát. Ő is arra figyelt mindig, hogy ott, ahol van, mi az Istentől kapott feladata. Itt például az volt, hogy beszéljen a börtönőröknek Jézusról. Ezért olvassuk itt a legvégén: üdvözölnek titeket a császár udvarából való testvéreink. Néhányan megtértek a római katonák közül.

Mert ő ott is azt végzi, ami az Istentől kapott küldetése. Nem a haját tépi, nem a hatóságot szidja. Nem valami ügyeskedéssel mindenáron ki akar onnan kerülni. Azt mondja: engem ide az Úr Jézus tudtával csuktak. Akkor kik vannak itt körülöttem? Azoknak kell mutatni az életre vezető utat és hirdetni az evangéliumot. És ebben az emelkedettségben lát mindent. A saját sérelmeit, nélkülözését is, a filippi gyülekezet helyzetét is, ennek a kedves látogatásnak a kiértékelését is - mindent.

Olyan sokszor azért látjuk mi torz módon az eseményeket, sokszor hamisan ítélünk meg embereket, mert ez az emelkedettség hiányzik belőlünk. Annyira leragadunk ott: jaj, de jó, csomagot kaptam. Misi pakkot kapott. Ez is nagy dolog, de mennyivel több az: kik küldték, és még sokkal több az: Isten megváltó munkájának egyik kedves, szép gyümölcse ez is. Gyertek, magasztaljuk együtt a hatalmas Istent!

Isten ide akar felemelni minket, hogy ne ilyen alagsori, földszintes módon értékeljük az életünk eseményeit, ajándékokat, veszteségeket, próbatételeket, eredményeket. Pálnak nem szállt a fejébe a dicsőség, amikor Isten nagyon megáldotta a szolgálatát és eredményes volt. De nem keseredett el, és nem hagyta abba az egészet, amikor kudarcok érték.

Ez a kiegyenlítettség, kiegyensúlyozottság itt gyökerezik: "az Úrban." A vele való folyamatos, ápolt, egyre mélyülő lelki kapcsolat, és akkor (ezt most alázatosan mondom): jöhet akármi, nem billen fel az egyensúly. Tudok bővölködni és szűkölködni, ismerős vagyok a jóllakással és az éhezéssel is. Mindennel megelégedett vagyok. Nem azért, mert minden mindegy neki, hanem azért, mert az igazi gazdagsága állandó, az nem változik. Sőt, ha lehet, növekszik és mélyül a Krisztussal való kapcsolata.

Nem minden hívő ilyen. Vannak olyan víztartályok, amikből ha kifolyik a víz egy része, akkor bekapcsol valami és megindul az utántöltés. De ha nem folyik ki, akkor az marad benne örökké, ami benne van, és az ott sokszor megposhad. Vannak ilyen poshadt életű keresztyének. Nem meri továbbadni, vagy nem akarja továbbadni azt, amit pedig Isten nem neki szánt, csak nála tette le. És akkor lenne öröme, ha ezt a kézbesítő szolgálatot végezné és kapná az utánpótlást, mindig frisset, egyre többet, egyre jobban. Isten minket erre teremtett.

Olyan szép az a mondat, amit Jézus mond a samáriai asszonynak: Aki abból a vízből iszik, amit én adok neki, egyrészt soha többé meg nem szomjazik, másrészt az a víz, amit én adok neki, örök életre buzgó víznek a forrásává lesz őbenne. (Jn 4,14). Vagyis egyszerűbben: átfolyik rajta. Egyrészt ő nem lesz többé szomjas, az életszomjunkat kielégíti, másrészt átfolyik rajtunk és mindig kapunk utánpótlást. Ezért is kell a vele való közösség, hogy jöhessen zavartalanul az utánpótlás.

Mi kell ehhez? Megint említem, ami röviden vasárnap is elhangzott. Istennek átadott szív, irgalmas szem (Péld 22,9), és szolgálatra mindig kész kéz. Ha a szívem az Úré, akkor rányitja a szememet, hogy észrevegyem azoknak a szükségét, akiknek nekem lehet szolgálnom, és már mozdul is a kezem, nem halogatom, nem vonakodom, s nem leszek személyválogató, és nem spekulatív kifogásaim lesznek, hanem örömmel adom tovább azt, amit én is úgy kaptam Istentől. Eközben gazdagodik a hívőnek az élete. Ennek örül itt Pál apostol: miközben végzitek ezt a szolgálatot, gazdagodik a ti életetek. Ezért magasztaljuk Istent.

Hadd kérdezzem meg: megvan-e ez a három dolog az életünkben? Bizonyosak vagyunk-e abban, hogy mindenünk Istené, és felelősen kell gazdálkodni, mert el kell számolni. Az időnk is, a pénzünk is, a teljes fizetésünk, nemcsak a tized az övé, az egész fizetés az övé, csak ránk bízza, hogy osszuk be az Ő akarata szerint és jusson belőle másnak is. A gyermekeink az övéi. Őket is csak egy időre bízza ránk, hogy minél kevesebbet ártsunk nekik. Nem az én tulajdonom a gyerekem. Minden az övé. Így tudunk-e nézni mindenre? Ezzel a hálával, örömmel és ezzel a felelősséggel?

A másik: szabadok vagyunk-e erre, hogy amit nem nekem szánt, azt szívesen továbbadom. Kész-e a szemünk arra, hogy észrevegyük, amit Isten mutat. Ezért neki lehetünk hálásak, ha használ ilyen szolgálatra. Olyan szomorú, amikor hívő emberek is várják a hálát. Sokszor kikényszerítik a hálát. Ha nem kapják, fel vannak háborodva. Azért csináljuk?

Az én szívemben egy váltót állított át egy életre a régi diakonissza testvérek jelszava, amit a múltkor már idéztem: Jutalmam, hogy tehetem. Vérünkké vált-e ez már? Az a jutalmam, ha egy picit segíthettem, egy picit továbbadhattam, s azzal részemről be van fejezve. Nem spekulálok azon, hogyan fogja viszonozni; meg ennek igen, mert őtőle én is kaptam, attól még nem kaptam, annak meg nem. Ezek teljesen Isten nélküli szempontok. Az Istennek engedelmes szempont egyetlen: szüksége van rá. Tudok segíteni? Segítettem. És megyek tovább, mint az irgalmas samaritánus.

A harmadik: szabadok vagyunk-e arra, hogy ha mi szorulunk segítésre, azt elfogadjuk. Ugyanilyen felszabadultan. Mit görcsölnek ott is hívő emberek is: Jaj ezt nem érdemlem meg. Éppen tőled. Próbálja viszonozni, meg számon tartani. Nem üzletelés ez. Ha minden Istené és minket azzal tisztelt meg, hogy az övével sáfárkodjunk, és tovább vigyük oda, ahova Ő mutatja, és ez még nekünk is örömet jelent, akkor most mit kell még tovább komplikálni a dolgokat? Ezzel be van fejezve. Illetve azzal van befejezve, hogy "a dicsőség pedig egyedül a mi Istenünké és Atyánké örökkön-örökké. Ámen."

És akkor örvendezve végzi a szolgálatát az ember, vagy örvendezve és Isten iránti hálával elfogadja azt, amire ő szorul rá és neki adják a testvérek. Jó lenne, ha felszabadulnánk erre. Minden Istené, szívesen viszem tovább, amit Ő másokhoz küld, és természetes egyszerűséggel, iránta való hálával elfogadom, ha én kapok valamit, mert én szorultam rá arra.

Jó lenne, ha ezt a gyülekezetben is így gyakorolnánk. Itt is sokféle szolgálatra szükség van. Ha valakitől segítséget kérek, szívből meg szoktam köszönni. De sokszor eszembe jut az, amit egy kedves, idős, hívő férfi mondott idekerülésem első esztendejében: ne hálálkodj, nem neked tettünk szívességet. És igaza van. Folytatta is a mondatot, hogy amit ő akkor csinált: én ezt az Úrnak tettem. Még azt is hozzátette: neked semmi közöd az egészhez. És ez így van. Ha ő az Úrnak tette, akkor ez a kettőjük dolga. Ha én arról értesülök, vagy látom, milyen örömmel szolgál az Úrnak, legyen példa a számomra, s kövessem a jó példát.

Ez azért nem azt jelenti, hogy nem szabad megköszönni a segítséget, és legyen hála a szívünkben elsősorban Isten iránt, de egymás iránt is. Fontos látnunk, hogy nem az ajándék jellege a döntő, hanem a gyümölcs. Isten munkájának a gyümölcse. Tulajdonképpen minden ilyen szolgálat, amit elvégezhetünk egy nagy lehetőség, vagy ha tetszik: kötelesség. Ha már észrevettem, az én kötelességem, hogy megtegyem, ha tudom.

Jézus is ide egyszerűsíti le a Lukács evangéliuma 17-ben, amikor azt mondja: ha mindazt megtettétek, amit parancsolt a ti Uratok, mondjátok azt: haszontalan szolgák vagyunk, mert csak a kötelességünket teljesítettük. Még semmi többletet nem tettünk. Ő megadta azt a lehetőséget, hogy valamit, amit nálam tett le, továbbadjam másnak. Adjak hálát érte Istennek. Ez kötelesség volt - vagy ha szebben hangzik: lehetőség volt, de semmiképpen nem érdem.

Isten felszabadíthat minket erre, és eljuthatunk oda, hogy boldogan valljuk: jutalmam, hogy tehetem.

---

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, magasztalunk téged azért az egyszerű természetességért, ahogyan te szolgáltál itt közöttünk. Áldunk téged azért, hogy neked senki és semmi nem volt terhedre.

Köszönjük, hogy megaláztad magadat, rabszolgai formát vettél fel, hozzánk hasonlóvá lettél, és engedelmes voltál halálig, mégpedig a kereszthalálig.

Segíts minket, Urunk, hogy kövessünk téged ezen az úton is, hogy örömmel tudjunk sáfárkodni. Hadd tapasztaljuk meg, hogy a te gazdagságod szerint kipótolod a mi szükségünket is, meg másokét is. És ha ebben minket is használsz, a külön kiváltság.

Könyörgünk azokért, akik önző módon ragaszkodnak a másokéhoz is. Könyörgünk azokért, akik körülöttünk most valamilyen szükséget látnak. Indíts minket, és tedd számunkra mindig egyértelművé, hogy mik a feladataink.

Áldunk téged a te kimondhatatlan gazdagságodért.

Ámen.