PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2006. április 9. (virágvasárnap) Cseri Kálmán

KICSODA JÉZUS KRISZTUS?
9. JÉZUS HARAGJA

Alapige: Jn 2,13-17

---

Imádkozzunk!

Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, ezen a napon különösen is úgy hódolunk előtted, mint akiről tudjuk, hogy te vagy a királyok Királya, és az uraknak Ura.

Köszönjük, hogy a virágvasárnapi sokasággal együtt kiálthatjuk: Hosianna, Uram, segíts! Minden tekintetben rászorulunk a te irgalmas segítségedre.

Áldunk azért, hogy noha néked adatott minden hatalom mennyen és földön, mégis Királyként is szelíd és alázatos voltál.

Köszönjük, hogy nem lóháton, kivont karddal vonultál be a szent városba, hanem úgy, ahogy meg volt írva rólad: szelíden és alázatosan, egy szamárnak a hátán. Köszönjük, hogy még mélyebbre hajoltál utána, egészen a keresztfának gyalázatáig.

Dicsőítünk téged ma is, hogy ott arattad a történelem legnagyobb győzelmét, lefegyverezted a fejedelemségeket és hatalmasságokat, őket bátran mutogattad, diadalt arattál rajtuk.

Bocsásd meg, hogy sokszor elfelejtjük ezt a győzelmedet. Bocsásd meg, hogy oly sok mindentől megriadunk, sok minden miatt aggodalmaskodunk, mert magunkra és a bajainkra nézünk.

Szeretnénk most terád nézni, a hit elkezdőjére és bevégzőjére, aki ma is élsz és uralkodsz örökkön örökké. Tudjuk, hogy egyszer megjelensz majd nagy hatalommal és dicsőséggel, véget vetsz a bűn szörnyű rontásának, ami miatt mindnyájan szenvedünk.

Köszönjük, hogy ezzel a reménységgel csendesedhetünk el most is előtted. Hisszük, hogy szavadnak teremtő ereje van ma is. Alázatosan kérünk, te szólj hozzánk. Egyedül te tudod, melyikünknek mire van szükségünk, hol akadtunk el, mi nélkül szűkölködünk.

Kérünk, hogy a te nagy gazdagságodból, a te irgalmasságod szerint ajándékozz meg most minket. Tedd igédet személyessé, meggyőzővé. Kérünk, leplezz le és oldozz fel kegyelmesen. Köszönjük, hogy még tart a kegyelmi idő. Szeretnénk ezt az órát is arra használni, amire adtad.

Csendesíts le most bennünk mindent, ami zakatolásával megzavarhatja a te halk és szelíd szavadat. Teremtő Szentlelkeddel, újjáteremtő igéddel munkálkodj bennünk hatalmasan.

Ámen.

---

Igehirdetés

Ezt a húsvét előtti vasárnapot azért nevezték el virágvasárnapnak, mert amikor Jézus Krisztus ezen a napon egy kis szamár hátán bevonult Jeruzsálembe, az emberek zöld ágakat szórtak elé az útra örömükben.

A Jézusról szóló sorozatunkban ma Jézus haragjáról lesz szó. A virágvasárnapi történetben ugyanis két olyan részlet is van, amit szívesen emlegetnek azok, akik szeretnék a mi Urunk Jézust lehúzni arra az alacsony szintre, amelyiken mi vagyunk. Kezdettől fogva van ilyen törekvése az Isten ellen fellázadt embernek, hogy próbál Jézusnak olyan gyarlóságokat tulajdonítani, amik reánk jellemzők, Őreá nem, hogy így aztán hivatkozhassék arra, hogy ha még a szelíd és kedves Jézus is ilyen hibákat vétett, akkor mennyivel érthetőbb, sőt megbocsáthatóbb az a mi esetünkben.

Ez a két részlet, amit most hallottunk, a fügefa megátkozása és a templom megtisztítása. Mi történt itt voltaképpen? Olvastuk, hogy Jézus korán reggel ment a városba és gyümölcsöt keresett egy út menti fügefán. Mivel nem talált, megátkozta ezt a fát, és az azonnal elszáradt. Na, ugye -, mondják az előbb említett emberek. Íme Jézus is haragra gerjedt, és mérgében még bosszút is állt. Persze érthető - mentegetik magukat mindjárt tipikusan reánk jellemző módon -, mert ha valaki nagyon éhes és nem jut élelmiszerhez, akkor okkal-joggal felháborodik. Íme Jézussal is előfordult ez.

A templom megtisztításánál meg még szembetűnőbb a dolog, hiszen Jézus ott egyenesen korbácsot készített egy kötélből, és azzal verte ki a templom egyik udvaráról a kereskedőket. Na, ugye! - hangzik megint. Jézus is ismerte, hogy dühbe gurul valaki és mérgében még kegyetlenkedni is kezd.

Szeretném kérni, hogy óvakodjunk az ilyen felszínes és önigazoló megállapításoktól, amelyeknek a gyökere legtöbbször a tudatlanság. Aki ilyen valótlanságokat mond, az egyszerűen nem érti, hogy miről van itt szó, sőt úgy tűnik, nem is veszi a fáradságot, hogy megértse.

Éppen ezért, nézzük meg most közelebbről, mi ennek a két történetnek a jelentése.

I.

A fügefa Izráel népének az egyik jelképe volt. A fügefák különös tulajdonsága, hogy előbb jelennek meg a rügy hónaljában gyümölcskezdemények rajta, mint a levelek. A másik különös tulajdonsága, hogy egész idényben többféle érettségi fokú gyümölcs is van rajta. Egészen pici, zöld, éretlen is, aztán többé-kevésbé érett, meg egészen feketére megérett, túlérett gyümölcs is.

Tehát ha egy fügefa már lombos és egyáltalán semmilyen gyümölcs nincs rajta, az tényleg rendellenes, és az ilyen fa nem érdemli meg, hogy életben maradjon. Tudniillik a fügefát nem az árnyékáért tartják, hanem a gyümölcséért.

A legutóbb láttuk, hogy Jézus szíve tele volt a népe iránti szeretettel. Amikor ezt a különös jelenséget látta, egy kilombosodott, de teljesen gyümölcstelen fügefát, az Ő népének akkori lelkiállapota jutott eszébe. A választott nép akkori állapotában dús lombú gyümölcstelen fügefához hasonlított. A virágvasárnapi események ennek a szomorú igazságnak az illusztrációi voltak.

Üzemelt a templom - azt mondják egy-egy ilyen nagy ünnepen, mint a páska volt, több százezer ember fordult meg a szent városban -, papok sokasága tette a dolgát, tanították a Mózes törvényeit, áldozati állatok ezreinek a vérét ontották ki, de a legtöbbeknél felszínes, külső vallásosságban merült ki az ünneplés. Még a legjobbakat is - olvassuk az evangéliumokban - gőgössé tette az, hogy teljesítették az előírásokat. Íme a pogányok udvarán nem misszió folyik, hanem üzletelés. A pénz mindennél fontosabb volt a felelős vezetőknek, és igazi életváltozással alig-alig lehetett találkozni. Azt pedig már teljes egyetértésben eldöntötték a vezetők, hogy Jézust meg kell ölni.

Sok minden történt. Pezsgett az élet, ha életen ezt értjük, csak éppen lelki gyümölcsöket nem lehetett találni a vallásos emberek életében sem. Másokat gazdagító áldásokat nem lehetett látni. Isten népe olyan lett, mint egy dús lombú, de gyümölcstelen fügefa. Nem a küldetését teljesítette. Küldetése az volt, hogy mutassa az Istenhez vezető utat a pogányoknak. Itt erre senki nem gondolt. Itt mindenki arra gondolt, hogy magát hogyan szedheti meg, aztán úgy ahogy teljesítse a vallásos előírásokat, utána húzza ki magát és legyen arra büszke. Dús lombú, gyümölcstelen fügefa, amelyik megérett az ítéletre.

Amikor Jézus ítéletet hirdet ezen a fügefán, akkor figyelmeztetés hangzik el. Az Ő népét figyelmezteti arra, hogy ha sürgősen és szívből vissza nem térnek Istenhez, ők is arra a sorsra jutnak, amire ez a fa jutott.

Jézus itt nem mérges volt, nem valami személyes sérelmet torolt meg. Különösen az nem jellemző rá, hogy a gyomra lett volna az úr, s mivel nem tudott enni, ezért dühbe gurul. Tudjuk, hogy Ő mennyire gyakorolta a böjtöt, nem úgy, mint mi, és tudjuk, hogy amikor a tanítványok éhesen elemózsia után néztek, ő nem kapott rajta, hanem azt mondta: "van nekem eledelem, amit ti nem tudtok. Az az én eledelem, hogy annak az akaratát cselekedjem, aki engem elküldött." (Jn 4,31-34).

Ez mérhetetlenül magasabb rendű gondolkozás, mint az, hogy hol van egy füge, amit a szájamba tömhetek. Jézus nem ilyen alacsony szinten élte a maga életét. Itt nem az Ő személyes haragjáról van szó. Itt arról van szó, hogy jelet adott a fügefa kiszárításával. Figyelmeztető jelet, amit egy másik alkalommal így fogalmazott: "Ha meg nem tértek, bizony mindnyájan ugyan így elvesztek." (Lk 13,3).

Tudjuk a Szentírásból, hogy amik megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg. Ahogy Jézus azon a reggelen gyümölcsöt keresett egy fügefán, aminek egészen természetesnek kellett volna lennie, hogy van rajta valamilyen gyümölcs, ugyan így keres ma gyümölcsöt a mi életünknek a fáján. Megtalálható-e a Lélek gyümölcse az életünkön, ami: szeretet, öröm, békesség, türelem, jóság, hűség, szívesség, szelídség és önmegtartóztatás.

Szedhetnek-e rólunk tápláló gyümölcsöket mások csak úgy, ingyen? Kapnak-e jó szót, ha arra van szükségük, egy biztató tekintetet, vigasztalást, helyén mondott igét? Nem jövünk-e ki mi is ugyanolyan hamar a béketűrésből és meg is magyarázzuk, hogy az természetes, mint mások? Más-e a mi életünk, mint a nem hívőké, a világé? Van-e gyümölcs az életünk fáján? Ezt kérdezi ma tőlünk Jézus, mert meddő lelki életet nem lehet vég nélkül élni. Egyszer Ő megáll, és ha nincs gyümölcs, elhangzik az ítélet.

A keresztyén élet nem szórakozás. Őgyelgek valahogy az úton. Az Krisztus-követés, ami azt jelenti: erőfeszítés is, aminek eredményei, gyümölcsei vannak és ott maradunk mindig a mi Urunk közvetlen közelében. Hiszen Ő maga mondta: "Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek, hogy gyümölcsöt teremjetek." Ez a mi rendeltetésünk. Teljesítjük-e a rendeltetésünket? (Jn 15,16).

Az igazi az, hogy észre sem vesszük, hogy terem a gyümölcs az életünkön. Ha olyan szoros közösségben vagyunk a mi Megváltónkkal, hogy engedjük, hogy Ő munkálkodjék bennünk, és az Ő bennünk levő életének az áldott gyümölcseivel gazdagodjanak a körülöttünk élők. Nem mi szíveskedünk adni gyümölcsöket. Szedjenek rólunk úgy, hogy észre sem vesszük. De adjuk, telik, folyamatosan. Jézus termi ezeket a gyümölcsöket. Ez több, mint az a formális vallásosság, ami abban az időben Isten népét jellemezte, meg ami sokszor talán minket is jellemez. Jézus ilyen gyümölcsöket keres rajtunk. Nem magának akar gyümölcsöt, hanem azt akarja, hogy az Ő népe tudja gazdagítani a többieket azzal, amivel csak az Ő népe tud gazdagítani másokat, az egész társadalmat is.

II.

A másik a templom megtisztításának a története. Tudjuk, hogy sok állatra volt szükség az áldozatok bemutatásához, és ezeket többnyire ott vásárolták meg az emberek. Azt is tudjuk, hogy nem lehetett akármilyen pénzzel fizetni a templom területen. Csak templomi pénzt volt szabad használni, amin nem volt rajta egyik pogány császár arcképe és felirata sem. Ezért szükség volt állatkereskedőkre és pénzváltókra. Ezeknek meg volt a kijelölt helyük. Itt történt a baj.

Jól ment az üzlet és nem érték be a kijelölt hellyel, hanem benyomult az üzletelés a pogányok udvarába. A pogányok udvara meg olyan terület volt, ahova várták azokat a nem zsidó, Istent kereső embereket, akik ott hallhattak Izráel élő Istenéről, és csendben imádkozhattak, mivelhogy az Isten háza az imádság házának rendeltetett, és mivelhogy az Isten népe világosságul rendeltetett a pogányoknak. Csak hogy éppen ettől került nagyon messze az akkori közgondolkozás. A templom és a vallásos élet vezetői is bizonyos haszon fejében csendesen szemet hunytak a felett, hogy a pogányok udvarában már nem lehetett imádkozni, csak üzletelni.

A misszió helyén, sőt a misszió helyett seftelés folyt az Isten szent házában, mert mindennél fontosabb a haszon. Ez volt a nyers igazság, és ekkor ragadta Jézus azt a bizonyos korbácsot, és tett olyat, amit sem előtte, sem utána nem tett. "Kötélből korbácsot csinált, kiűzte őket, valamint az ökröket és a juhokat is a templomból. A pénzváltók pénzét kiszórta, az asztalokat felborította, és a galambárusoknak ezt mondta: Vigyétek ezeket innen: ne tegyétek az én Atyám házát kalmárkodás házává!"

Miért tette ezt? Méregbe gurult? Elragadták az indulatai? Egyáltalán nem! Ő nem volt kiszolgáltatva semmiféle ránk jellemző emberi indulatosságnak. Hanem miért tette? Azért, ami azonnal eszükbe jut a tanítványoknak a 69. zsoltárból: "A te házad iránt érzett féltő szeretet emészt engem."

Jézus azért volt itt ennyire kemény, mert úgy minősítette, hogy minden mértéket meghaladott az a szemérmetlen Isten elleni lázadás, amivel ott találkozott. Amit ott tettek, hogy a misszió udvarában kereskedni kezdtek, és ehhez mindenki, a felelősök is, hozzájárultak, az olyan kihívó, kirívó, szemtelen lázadás volt az élő Isten és az Ő rendje ellen, amit nem lehetett következmények nélkül hagyni. Jézus idézi az igét, aminek alapján Ő itt cselekszik. A Jeremiás 7-ből szó szerint idézi: "Az én Atyám imádság házának rendeltetett, ti pedig rablók barlangjává züllesztettétek."

Akinek már semmi sem szent, aki nyíltan és gátlás nélkül gyalázza a Mindenhatót, aki semmit sem arra használ, amire azt Isten adta, akinek csak a maga anyagi előnye fontos és senki és semmi más nem számít, az nem számíthat a szelíd Jézus irgalmára, megértésére, bocsánatára. Az ilyen ember, amíg meg nem tér, az Isten haragjával és igazságos ítéletével találkozik.

Tehát Jézus nem valami személyes sérelmet torolt meg. Senki nem bántotta Őt. Egész egyszerűen arról van szó, hogy Jézus ebben a helyzetben is az maradt, aki mindig volt: a mindenható Isten engedelmes szolgája. Aki minden körülmények között Isten igéjéhez tartja magát, akkor is, ha az népszerűtlen. Aki minden helyzetben egyedül Istennek akar engedelmeskedni, és küldetésében jár, akkor is, ha ezzel megbotránkoztat másokat.

Virágvasárnap a templom megtisztítása a minden helyzetben engedelmes Messiás isteni tette volt, és e mögött nem olyan harag vagy indulat lapul, mint ami minket jellemez, hanem e mögött ez a féltő szeretet volt, amiről itt olvasunk, és amit Jézus vállalt. Féltő szeretet egy istentelen társadalomban a szent Isten iránt, és féltő szeretet az elvakult, erkölcsileg lezüllött, de mégis szeretett népe iránt. Ez a féltő szeretet vitte Őt a keresztre is.

Amikor Jézus haragját emlegeti valaki, akkor legyen szíves, olvassa el a Bibliát. Mindent, ami ezzel kapcsolatos. És majd elszégyelli magát, és egészen másként fog gondolkozni. Leborulva imádja azt a Krisztust, aki még a kereszten haldokolva is azokért könyörgött, akik odajuttatták Őt.

Egyébként Izráel népe ezekben a napokban a legnagyobb ünnepére készült. A páska az Egyiptomból való szabadulás emlékünnepe volt, amikor Isten nagy tetteit sorolták el a család legkisebb tagjaitól a legöregebbig mindenkinek, és arra emlékeztek, azért magasztalták az Urat, hogy csodák sorozatán vitte át a népét. De ha elolvassuk az evangéliumok erről szóló történeteit, sehol sem találkozunk azzal, hogy ez a gondolatkör töltötte volna be az ünneplőket.

Ki emlegeti itt Isten nagyságát? Ki emlékezik Isten nagy tetteire? Ki hódol előtte mint Szabadító előtt. Itt az érdekelt mindenkit, hogy az ünnepek alatt is jól érezzék magukat az emberek, minél kényelmesebben letudhassák vallásos kötelességeiket, minél nagyobb haszonnal zárják az ünnepet, és ugyanott folytassák utána, ahol abbahagyták.

Vajon nem ugyanez jellemez ma minket is? A legnagyobb ünnepeinkre készülünk, mert nagypéntek Jézus Krisztus helyettünk elszenvedett kínhalálára és váltságára emlékeztet. Húsvét az Ő dicsőséges feltámadását hozza elénk, hogy Őt magasztaljuk ezért. Vajon csakugyan ezek a gondolatok töltenek be most bennünket, vagy egészen más jellegűek?

Az ünnep neve már leleplezi azt a félelmetes torzulást, ami a gondolkozásunkban bekövetkezett. Nem feltámadás ünnepére készülünk, hanem hús vétre. Amikor a böjti korszak után végre húst vehet magához az ember. A mai ember még böjtöt sem tartott. Böjt nélkül készül a még nagyobb hús vételére. Sonka, tojás. A halálon is diadalmaskodó Úr ünneplése helyett pogány termékenységi rítusokból származó szokásként pacsulival locsolgatjuk egymást. Alkohollal locsolgatjuk a sonkát a gyomrunkban. Lehessen eladni mindent, amit csak akar valaki az ünnep előtt, és bezsebelni mindent, amit az ünnep kapcsán lehet. A gyerekeket is erre tanítjuk: tartsd a markod, ha meglocsoltad a nénit meg a kislányt. Ez lett az ünnepből.

Hol van a kereszthalál és a feltámadás jelentőségének a világos értése, a magunkra alkalmazása? Sokféle nyomorúságunk között is az az öröm, ami annak a szívében mindig megszületik, sőt betölti a szívét, aki ezeket a csodákat érti, és ezekért újra és újra tudja magasztalni a mindenható Istent?

Sonka, tojás, kívülről kölni, belül alkohol, és ünnep másnapján, aki teheti, ne üljön autóba, mert tele van az út félrészeg gépkocsivezetőkkel. Leitatjuk a gyerekeket is, viszik őket a detoxikálóba. Ünnepeltünk. Miközben sokan ezen a napon sem laktak jól.

Mit gondoltok, mi lenne, ha ezen a ma kezdődő héten minden vacsoránk árát félretennénk, és az ünnep alatt odaadnánk egy árvízkárosult családnak? Mi lenne, ha vacsora helyett elővenné a család a Bibliát, aztán ha megtalálja benne a nagypénteki meg a húsvéti történeteket, elolvasnánk, emlékeztetnénk magunkat, hogy mit tett értünk Jézus, és imádkozna a család azért a sok nyomorúságért, amik között élünk? Ugye milyen szokatlan gondolat? Máris megszólal bennünk, hogy miért nem lehet ezt megvalósítani.

Mit gondoltok, mi lenne, ha a megszokott ünnep délutáni program helyett elmennénk valamelyik elfekvő kórház pisisszagú szobáiba? A nővér megmondja, kit nem szoktak látogatni, és letennénk egy ismeretlen idős ember éjjeliszekrényére egy nagybetűs igét, meg egy szem gyümölcsöt, és csak ennyit kérdeznénk: hogy tetszik lenni? És végighallgatnánk. Mit gondoltok, mi lenne? Isten áldása kísérné az ünneplésünket. Így meg ez az istentelen, harsány kereskedés az Isten igazságos ítéletét hívja ki ellenünk.

Az első virágvasárnapon is úgy kiabált a tömeg, hogy maga sem vette komolyan, amit mondott. Ünnepelték a Dávid Fiát, a Messiást, de olyan szerepbe akarták kényszeríteni Jézust, amit Ő nyilvánvalóan nem vállalt. Sokszor mi is egészen másmilyennek gondoljuk el Őt, mint aki Ő valójában. Mást várunk tőle, mint amit Ő ígért és kínál. Utána fel vagyunk háborodva, és még a létét is kétségbe vonjuk. Idáig terjed sok ember vallásoskodása.

Jézus pedig ma is itt jár, gyümölcsöket keres az életünkön. Egyelőre még nem átkoz meg bennünket. Egyelőre még lehetőséget ad arra, hogy gyümölcsöket teremjünk. Jézus ma is itt jár, egyelőre korbács nélkül azt kérdezi: nincs-e a mi életünkben is valami olyan végzetes hangsúlyeltolódás, valami olyan súlyos aránytévesztés, mint ami akkor a jeruzsálemi templom működésében volt. Vajon a helyén van-e minden az életünkben? Meg volt a helye a kereskedésnek is, de meg volt a helye az imádságnak és a róla való bizonyságtételnek is.

Mi nincs a helyén az életünkben? Milyen nagy kegyelem, hogy még a helyére kerülhet. Hogy még mi is a helyünkre kerülhetünk. Érvényes mindannyiunkra, meg az egész emberiségre, hogy kizökkent az idő, ó kárhozat. De Jézus Krisztus visszahelyez minket az elveszített pozícióba. Aki Őt befogadja, annak megadatik az a nagy kiváltság, hogy újra Isten gyermekévé lehet. Mindazoknak, akik az Ő nevében hisznek. Akik nem kiabálják a hozsánnát, hanem akik komolyan veszik, hogy Ő Úr és Király ma is, és a legnagyobb kiváltság neki hittel, bizalommal engedelmesen szolgálni.

Csendesedjünk el ma előtte, és engedjük, hogy az Ő világossága ragyogjon be a szívünk rejtett zugaiba is, és kiderüljön, mi nincs a helyén, minek, kinek hol lenne a helye, és elsősorban Ő hadd foglalja el az egyedül Őt megillető helyet, az elsőt, aztán majd a többi magától, magától a megváltó Krisztustól rendeződik.

---

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, magasztalunk türelmedért. Köszönjük, hogy még nem az ostor csattog. Köszönjük, hogy még mindig hívsz, és ajándékot kínálsz.

Bocsásd meg, ha azt gondoljuk: az lesz a mienk, amit megszerzünk magunknak, holott igazában a te meg nem érdemelt ajándékaidból éltünk eddig is.

Nyisd ki a szemünket, hadd lássunk téged annak, aki vagy, és hadd tudjunk így hódolni előtted ne csak virágvasárnapon, hanem az életünk minden napján.

Kérünk, a te igéd világosságával reflektorozz bele az életünkbe, és hozd világosságra a sötétség dolgait, és jelentsd meg a szívnek tanácsait, mert tudjuk, hogy csalárdabb a szívünk mindennél, kicsoda ismerheti azt?

Urunk, álmélkodunk azon, hogy egyedül te ismered igazán, és még sem vetsz el minket magadtól. Nem akarunk visszaélni a türelmeddel. Kérve kérünk, ajándékozz meg gazdagon kegyelmeddel, irgalmaddal, útmutatásoddal, és az engedelmesség lelkével is te támogass minket, mert magunktól képtelenek vagyunk arra.

Hadd legyünk mi, Urunk, gyümölcstermő tanítványaid, akik gazdagítanak mindenkit, akivel találkoznak. Hadd legyen a szívünkben a nagy ünnep öröme, annak a bizonyossága, hogy te mindent elvégeztél és győztél, mi pedig a győztes Úrhoz tartozunk.

Hadd kapjunk tőled újra és újra olyan mennyei kincseket, amiket örömmel tovább tudunk adni másoknak, és nem a magunk szegénységével kell kérkednünk vagy amiatt panaszkodnunk.

Kérünk, kezdd el, folytasd és végezd el életünkben az újjáteremtés munkáját. Hadd legyen a mi sok nyomorúság közt zajló életünk is egyetlen nagy ünnep, annak a végső, el nem múló nagy ünnepnek az előlege, amit a hűségeseknek készítettél.

Segíts, hogy azok közé tartozzunk, akik mindvégig állhatatosak maradnak és így idvezülnek. Akiknek elmondhatod majd: Aki győz, ül a te királyi székedbe veled, amint te is győztél és ültél a te Atyád királyi székébe. Dicsőítünk téged ezért.

Ámen.