Mindannyian átéltünk már olyan időket a hegyen, amikor Isten szemszögéből láttuk a dolgokat. Szívesen ott fent maradtunk volna, de Isten soha nem engedi meg, hogy ott megálljunk. Szellemi életünket az próbálja meg, hogy van-e erőnk leszállni a hegyről. Ha csak a felmenésre van erőnk, akkor valami baj van. Nagyszerű Istennel együtt lenni a hegyen, de csak azért megyünk fel oda, hogy utána lejöjjünk a völgybe az ördögtől megszállottak közé és őket is felemeljük (lásd Márk 9,14-18). Nem a hegycsúcsok és napfelkelte, vagy a szép utáni vonzódás számára vagyunk teremtve; ezek csak az ihletés pillanatára valók. Völgylakóknak vagyunk teremtve, magunkfajta anyagból valók közé. Itt kell megbizonyítanunk állóképességünket és erőnket. A szellemi önzés mindig szeretné megismételni a hegyen átélt pillanatokat. Úgy érezzük, ha fenn maradhatnánk a hegyen, angyalok módjára élnénk és beszélnénk. A felemelkedés ideje kivételes, megvan a jelentősége Istennel való életünkben; de vigyáznunk kell, hogy szellemi önzésünk ne csak az ilyen időket kívánja.

Hajlamosak vagyunk úgy gondolkozni, hogy mindent, ami történik, hasznos tanítássá kell változtatnunk, pedig ennél jobbnak kell belőle kiformálódnia: a jellemünknek. A hegy nem azért van ott, hogy tanítson valamire, hanem hogy tegyen minket valamivé. Csapdába esünk, ha mindig azt kérdezzük: mi haszna ennek a megtapasztalásnak? Szellemi dolgokban nem számolhatunk így. Pillanataink a megdicsőülés hegyén csak ritka alkalmak, és Isten tervének részeiként vannak szánva nekünk.