Közülünk sokan szenvednek abban a beteges hajlamban, hogy csak „alkalmatlan” időben állnak elő az Igével. Ez a kifejezés nem az időre, hanem miránk vonatkozik. „Állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben”, azaz akár van kedved hozzá, akár nincs. Ha csak azt tennénk meg, amire vonzódást vagy késztetést érzünk, akkor sokan soha semmit sem csinálnánk. Szellemi területen is vannak hasznavehetetlen emberek, szellemileg gyengék, akik vonakodnak bármit tenni, hacsak nem kapnak rá természetfeletti módon ösztönzést. Istenhez való helyes viszonyunk próbája éppen az, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk, akár érzünk ihletést, akár nem.

Egy keresztyén munkás legveszélyesebb csapdája, hogy bálványt csinál ritka, rendkívüli pillanataiból. Amikor Isten Szelleme az ihletettség és a belátások idejével ajándékoz meg, ezt mondod: „Ezután Isten kedvéért mindig ilyen leszek”. Nem, nem leszel ilyen. Az ilyen pillanatok teljesen Isten ajándékai. Nem akkor ragadhatod magadhoz őket, amikor akarod. Ha azt mondod, hogy mindig olyan akarsz lenni, amilyen legjobb perceidben vagy, akkor Isten számára kibírhatatlan teher leszel. Akkor sohasem teszel semmit, ha nem érzel éppen tudatos ihletést. Ha istenné teszed legjobb pillanataidat, maga Isten elhalványul az életedből. Nem is tér vissza addig, amíg el nem végzed legközelebbi kötelességedet és meg nem tanulod, hogy ne csinálj bálványt ritka pillanataidból.