Az istenfélőknek nem kell tartaniuk az ínségtől. Hosszú éveken át az Úr mindig adott eledelt gyermekeinek, akár a pusztában voltak, vagy a Kerít-patak (1Kir 17,3) mellett, akár fogságban voltak, vagy éhség közepette. Nekünk is megadta az Úr mindezidáig a mindennapi kenyeret, és nincs kétségünk afelől, hogy ezután is meg fogja adni, amíg csak földi eledelre szükségünk lesz.

A kegyelmi szövetség szellemi áldásaival azonban örökkön-örökké el fog halmozni bennünket Isten, mindig olyan mértékben, ahogyan arra szükségünk van. Isten nem feledkezik meg szövetségéről, és sohasem cselekszik úgy, mintha megbánta volna, hogy megkötötte azt. Akkor is emlékezik szövetségére, amikor olyan kihívóan viselkedünk Vele szemben, hogy megérdemelnénk, hogy elpusztítson. Ő nem szűnik meg szeretni, védelmezni és vigasztalni minket, amiképpen azt megígérte nekünk. Szövetségének minden egyes szavára és részletére emlékezik, és soha egyetlen szava sem marad beteljesületlenül.

Mi azonban sajnos keveset gondolunk az Úrra: pedig Ő szüntelenül kegyelmesen törődik velünk. Ő nem felejtkezik el sem egyszülött Fiáról, a szövetség pecsétjéről, sem a Szent Szellemről, akinek a működése révén jött létre a szövetség, sem saját becsületéről, amellyel elkötelezte magát a szövetség mellett. Ezért „az Isten által vetett szilárd alap azonban megáll” (2Tim 2,19), és egyetlen hívő sem veszti el azt az örökséget, amelyet Isten a szövetségben biztosított számára.