Ha Isten téged eszközévé készít fel, akkor sok olyan tapasztaláson visz át, amelyek egyáltalán nem neked személyesen vannak szánva. Azért vannak ezek, mert használhatóvá akar tenni az Ő kezében, képessé arra, hogy megértsd, mi megy végbe más lelkekben. Azért visz át dolgokon, hogy soha ne lepődj meg, bármivel kerülsz is szembe. Azt mondod: „Nem tudom, hogy bánjak ezzel a személlyel”. Miért nem? Isten elég alkalmat adott már neked, hogy ebben a dologban tanulj tőle; de elfordultál, nem figyeltél rá a leckére, mert ostobaságnak találtad, hogy időt szentelj ilyesmire.

Krisztus szenvedései nem a közönséges ember szenvedései. Ő „Isten akaratából” szenvedett (1Pt 4,19), nem úgy, ahogy mi egyénileg szenvedünk. Csak amikor kapcsolatunk van Jézus Krisztussal, akkor érthetjük meg, mit akar Isten elérni velünk. A keresztyén kultúránkhoz hozzátartozik az, hogy szeretnénk mindig tudni, hogy mi Isten célja. A keresztyénség történetében az volt a tendencia, hogy kikerüljék a Jézus Krisztus szenvedéseiben való részesülést. Az emberek megpróbálták Isten parancsait a saját elképzelésük szerint rövid úton teljesíteni. Isten útja mindig a szenvedés útja, a „hosszú, fáradságos út”.

Részesedünk-e mi a Krisztus szenvedéseiben? Felkészültünk-e arra, hogy Isten kedvéért kiirtsuk személyes igyekezeteinket? Készen vagyunk-e arra, hogy Isten lerombolja saját elhatározásainkat és természetfeletti módon átformálja azokat? Ez nem azt jelenti, hogy pontosan tudni fogjuk, miért vezet Isten ezen az úton - mert az szellemileg beképzeltté tenne minket. Soha sem vesszük észre mindjárt, hogy min akar most átvezetni Isten; csak átmegyünk rajta többé-kevésbé értetlenül. Aztán egyszerre elérkezünk egy világos ponthoz és ezt mondjuk: „Hiszen Isten megerősített, pedig én nem is tudtam!”