Azzal kezdjük, hogy a tudatlanságunkban bízunk és elnevezzük ártatlanságnak; aztán ártatlanságunkba helyezzük bizodalmunkat és elnevezzük tisztaságnak; mikor aztán Urunk éles kijelentéseit halljuk, visszariadunk és ezt mondjuk: „Soha nem éreztem a szívemben semmit ezekből a borzalmas dolgokból.” Zokon vesszük, hogy Jézus Krisztus leleplezi ezeket a dolgokat. - Vagy Jézus Krisztus a legfőbb tekintély az ember szíve felett, vagy arra sem érdemes, hogy figyelemre méltassuk. Merek-e bízni az Ő szívembe hatoló éleslátásában, vagy inkább bízom a magam „ártatlan tudatlanságában”? Ha őszintén magamba nézek, ráébredve úgynevezett ártatlanságomra és azt próbára téve, nagy valószínűséggel eljutok arra a pontra, ahol borzadva ébredek rá, hogy igaz, amit Jézus Krisztus mond; és egészen elrémülök a bennem rejlő rettenetes és gonosz lehetőségektől. Amíg az „ártatlanságom” hamis biztonságérzete mögé menekülök, addig a „bolond paradicsomában” élek. Ha sosem váltam egy nyíltan sértő és erőszakos személlyé, csak a gyávaság és a civilizált élettől kapott biztonságérzet őrzött meg attól, de amikor nyíltan és mezítelenül állok Isten előtt, akkor látom, hogy Jézus Krisztus diagnózisa igaz.

Egyetlen biztos oltalom van: ez Jézus Krisztus váltsága. Ha kész vagyok magam kiszolgáltatni neki, nem kell megtapasztalnom a szívemben szunnyadó szörnyű lehetőségek valóra válását. A tisztaság elérhetetlenül mélyen van, természetes úton nem érem el; de amikor a Szent Szellem lakozást vesz bennem, azt a Szellemet teszi életem középpontjává, aki Jézus Krisztus életében nyilvánult meg, és ez a Szent Szellem, aki a szeplőtlen tisztaság.